A most zajló labdarúgó-világbajnokság megmutatja, amit eddig is tudtunk, csak talán nem mertük kimondani: a foci a világ legnagyobb vallása. Engem a foci a legkevésbé sem érdekel, mégis sokféle forrásból érzékelem, hogy ezekben a hetekben a világ egyik legnagyobb eseménye zajlik. Városok, sőt országok lassulnak le, családi programok igazodnak a kezdési időponthoz, ismeretlen emberek ölelkeznek össze. Máskor békés emberek játékosokat szidalmaznak, bírók és szövetségi kapitányok édesanyját emlegetik erkölcstelen kontextusban, vagy teljes országokat és nemzeteket átkoznak el. Ilyenkor látszik igazán, hogy a foci nem egyszerű szórakozás, hanem bizony vallásos természetű jelenség.
Azért lehet vallási jelenségként tekinteni rá, mert ugyanazokat a funkciókat tölti be, amelyeket a hagyományos vallások is betöltenek. Közösséget teremt, identitást ad, szent időt jelöl ki, szent teret hoz létre. Narratívákat és rítusokat épít fel. Hitet és hűséget, sőt áldozatot kér, cserébe pedig katarzist, létmagyarázatot és megváltást kínál. Az ember nem pusztán a meccset nézi, hanem részesévé válik valami nagyobb valóságnak. A latin religio szó egyik hagyományos magyarázata szerint összeköt valamivel. A foci ennek eleget tesz. Jóval több, mint sport: hitvallást, sőt teljes világmagyarázatot és életformát is kínál.
A foci első nagy vallásos vonása, hogy identitást teremt. Egy szurkoló soha nem beszél kívülállóként. Nem azt mondja, hogy nyert a csapat, hanem azt, hogy nyertünk. Nem azt mondja, hogy kikaptak a fiúk, hanem azt, hogy szégyent vallottunk. A személyes én beleolvad egy nagyobb mi-be. Ez több, mint a nyáresti idő hasznos eltöltése: ez már hovatartozás, identitás. A mai ember egyik nagy nyomorúsága, hogy ezerféle hálóba gabalyodik bele, közben mégis magányos. A stadionban, a képernyő előtt, a kocsmában vagy az utcai ünneplésben azonban egyszer csak megérzi, hogy tartozik valahová. Ez a vallásos élmény egyik legalapvetőbb formája.
A másik ilyen vonás a szent idő. A világbajnokság heteiben az idő rendje átalakul. A napok nem egyszerűen telnek, hanem a meccsekhez rendeződnek. Van készülődés, várakozás, ráhangolódás és ünneplés. A kezdés időpontja meghatározza a nap rendjét. Az igazán fanatikus hívők képesek az amerikai kezdési időpontokhoz igazítani mindennapi tevékenységeiket. A negyeddöntő, az elődöntő és a döntő már nem egyszerű program, hanem elkülönített, szent idő, amelyre az ember előre felkészül. Minden vallás tudja, hogy az idő nem homogén. Nem egyforma minden óra és minden nap. Vannak minősített idők, ünnepek, kiválasztott napok és időszakok. A foci ezt ma elementáris erővel képes megmutatni.
Ugyanilyen beszédes a szent tér kérdése. Egy szurkoló számára a stadion nem egy épület a sok közül, hanem olyan, mint egy templom. Az ember nem lép be oda közömbösen, mint a munkahelyére vagy egy barkácsáruházba. A stadionhoz zarándoklat tartozik: készülődés, beöltözés, indulás, érkezés, gyülekezés. Mindezeknek megvan a maguk liturgiája, színvilága, hangja, szabályrendszere és mágikus szokásrendje. Ha valaki egyszer belép egy telt stadionba, ahol megszólal a himnusz, felmorajlik a tömeg, és egyszerre mozdul tízezrek teste, az pontosan tudja: itt nem holmi profán, szórakoztató időtöltésről van szó. Ez bizony vallás, itt liturgia folyik, a stadion pedig modern katedrális. A tér és az idő kiemelkedik a sáros, profán, köznapi terek és idők közül, és magához igazítja az ember gondolatait, testét, figyelmét, vágyát és közösségi érzését.
A foci vallásos ereje talán a rituálékban látszik a legtisztábban. Ugyanaz a mez, a sál, a rigmus. Ugyanazok a mozdulatok, a szent színek és képek. A gyerekek focistákat ábrázoló szentképeket gyűjtögetnek, amelyeket az iskolai szünetben cserélgetnek egymás között. A közös éneklés, a tapsrend, a felállás, a hullámzás, az indulók, a tv előtt pisszenő sör, és a meccs előtti babonák mind azt mutatják, hogy az ember nemcsak gondolkodó, hanem rituális lény. A rítus határozza meg a szurkoló életét, különösen a legszentebb ünnep, a világbajnokság idején. Aki újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat végzi ugyanazokkal az emberekkel, az már nem marad néző, hanem egy közös test része lesz. Ezért tudnak a szurkolói közösségek olyan erősek lenni. Nem pusztán közös érdeklődésről van szó, hanem közösen megélt világról.
Nincs vallás hitvallás nélkül. A futball egyik legszebb vonása, hogy a hűség nyelve még nem kopott ki belőle teljesen. Az igazi drukker nem azért áll a csapat mellett, mert az mindig nyer, hanem azért, mert az övé. A siker elismerése önmagában még fogyasztói szemléletet tükröz. Amelyik csapat győz, az jó, amelyik nem, azt el lehet felejteni. A kitartás és a csapat iránti lojalitás a bukások idején már más természetű. Ott megjelenik valami abból, amit hűségnek nevezhetünk. Ezért nézik le annyira a divatszurkolót. Nem azért, mert más az ízlése, hanem mert a futball világában a hűség erkölcsi kategória. Aki csak akkor van jelen, amikor szárnyal a csapat, az nem értette meg a játék mélyebb szerkezetét: nem igazhívő.
Természetesen a focinak megvan a maga papsága is. Az edzők, a kommentátorok, a szakértők, a klublegendák és a szurkolói vezérek mind értelmezik az eseményeket. Megmondják, mi is történt pontosan. Szerkezetet adnak a káosznak, felelősöket jelölnek ki, reményt keltenek, történetet és narratívát építenek. A vallási közösségekben is mindig vannak olyan személyek, akik a közösség számára kimondják az aktuális jelentést. A foci világában ugyanez történik. A meccs sosem marad pusztán meccs. Magyarázatra van szükség, különösen az elmaradt csodatétel, a vesztes mérkőzés után. Ilyenkor pedig olyan magyarázatok is előjönnek sorsról, végzetről és Istenről, hogy bármelyik hagyományos történelmi vallás képviselője elismerően csettinthetne.
A bűn és a tisztaság sajátos nyelve is ott él a futballban. A szurkoló sok mindent elvisel: a hibát, a balszerencsét, az ügyetlenséget és persze a vereséget is. Azt nehezebben, ha úgy érzi, nincs benne a játékban a szív, az akarat és a küzdés. A foci valláserkölcse nem a hibátlanságot kéri számon, hanem az odaadást, a test és a lélek odaszántságát. Ezért lehet egy vereség után is tapsolni, és ezért lehet győzelem után is fojtott a düh. A döntő kérdés sokszor nem az eredmény, hanem az, hogy méltók voltunk-e önmagunkhoz. Ez már megint vallási nyelv: hűek maradtunk-e ahhoz, amiben hiszünk.
És persze minden vallás közelében megjelenik a démonológia is. A futballban ez legtöbbször a bíró, a VAR, az ellenfél, a szövetség vagy valamilyen sötét háttérerő alakjában bukkan fel. A meccs hevében nagyon könnyű erkölcsi dualizmusban gondolkodni: mi vagyunk a jók, a többiek a rosszak. Ez a pont mutatja meg, hogy a futball vallásos ereje egyszerre felemelő és veszélyes. Felemelő, mert közösséget, örömöt és önfeledtséget ad. Veszélyes, mert ugyanebből a szenvedélyből pillanatok alatt megszülethet a gyűlölet, a rasszizmus, a megalázás és a vak ellenségkép.
A futball vallásos természete talán leginkább a katarzisban csúcsosodik ki. Amikor a csapat gólt szerez a hosszabbításban, amikor kiesés helyett továbbjutás jön, amikor egy egész nemzet némán figyel, majd egyszerre ordít fel, ott valami több történik egyszerű örömnél. Idegenek ölelkeznek össze, emberek sírnak, városok ünnepelnek hajnalig. A győzelem ilyenkor maga a megváltás. Mintha egy rövid időre minden a helyére került volna a bűnös világban. Értelmet nyer a várakozás, a feszültség és az idegőrlő remény. Ezért olyan erős a foci. Tud katarzist adni egy olyan korban, amelyben nagyon kevés közös katarzis maradt.
Azonban itt megmutatkozik a határa is. A foci végső soron evilági kvázivallás: az öröme nagy, de rövid. A győzelem másnapján újra kezdődik minden. Jön a következő meccs, a következő idény, a következő csalódás, a következő remény. Vallási élményt ad, de nem végső megérkezést; végül mégiscsak a piaci szempontok a legfontosabbak. Mégis könnyű vallást csinálni belőle, és nagyobb jelentőséget adni neki, mint amekkora valójában. A foci tényleg olyan, mint a háború, csak kevesebb a halott.
A mostani világbajnokság nemcsak sportesemény, hanem sokkal több. Megmutatja, hogyan működik az ember, mennyire vágyunk közös élményre, közös énekre és örömre, közös történetre, kijelölt időre és kiemelt térre. Megmutatja, hogy a világ legnagyobb vallása nem feltétlenül az, amelyiknek a legtöbb temploma van, hanem az, amelyik a legtöbb ember szívét, idejét, testét, reményét és szenvedélyét tudja egyszerre mozgásba hozni. Ilyen értelemben a foci valóban a világ legnagyobb vallása. Valódi megváltást ugyan nem ad, de megmutatja, mennyire olthatatlanul vallásos lény az ember.
