Klisé, hogy amit sokszor és magabiztosan mondanak, az előbb-utóbb a közfelfogásban ténnyé „nemesedik”. Aki uralja a narratívát, az uralja a gondolkodást.
Így lett az a politikai érdekből motivált vélemény, hogy az egyház már nem Isten szolgálatában áll, ma már olyannyira faktum, hogy még mi is elbizonytalanodunk. A sulykolt narratíva saját tapasztalásunkat is képes deformálni, valóságérzetünket korrumpálni: mer’ a támogatások, mer’ az XY… stb. Holott az egyház a maga nyomorúsága ellenére is mindvégig végezte az Istentől rábízott szolgálatot. Nem a közbeszéd, hanem az Úr narratívájához igazodva.
A leuralt narratíva folytonos hátrálásra kényszerít, védekezésre sincs mód, hiszen azonnal ránksütik a politizálás csúnya bélyegét. (Mert az uralkodó narratíva dönti el azt is, melyik a szép és melyik a csúnya bélyeg.)
De mit tehet az egyszeri hívő, aki azzal a politikusi kijelentéssel találja szembe magát, hogy ma a református gyülekezetek működése olyan, amilyen a kommunizmus idején volt? Ez a valósággal teljesen ellentétes megállapítás a nyaralás közepette oson be a narratívák terébe, s lesz ez is idővel faktummá. (?)
Mondhatta ezt a potentát olyan protestáns közegben, ahol csak fiatalok hallgatták. Olyanok, akik valószínűleg már mit sem tudnak a kommunizmus és az egyház kapcsolatáról. Mert ez az apró félmondat nem csak a kétezer gyülekezetünket, közel egymillió (nagy többségben felújított templomba járó) református testvérünket minősítette. De bepiszkolta azon sokak emlékét is, akik híven és hűséggel kiálltak az egyház mellett a kommunizmus idejében, akik saját maguk dúcolták alá épületeiket, mert nemhogy támogatást nem kaptak felújításra, de minden vagyonuktól megfosztattak. Akik valóban áldozatot hoztak azzal, hogy vasárnapról vasárnapra hirdették vagy hallgatták Isten Igéjét. Mert megfigyelték őket ezért, mert vegzálták őket ezért, mert börtönbe csukták őket ezért. És mert a legsötétebb időkben voltak, akiknek az életét is elvették ezért.
Nem tudni, hogy volt-e ellenvélemény a kijelentésre, lehet, de arról nem szólnak a hírek. De annyi talán nem politizálás, ha Istennek adunk hálát az ősök emlékéért, rendíthetetlen hitükért, és az Úrban való örömmel nem a gyülekezeteink működésére, hanem elhivatottságára fogadjuk a párhuzamot imádkozva azért, hogy nekünk ne legyenek ilyen próbatételeink.
