Mi lenne a szuperképességed? – hangzott egyszer felém a kérdés egy beszélgetésindító kártyalapról. Kapásból azt válaszoltam, hogy a gondolatolvasás. Ámbár van egy kamasz gyerekem, akinek ha szavak nem is hagyják el a száját, minden kiül az arcára. Szinte gondolatolvasó vagyok. De mégis vannak olyan helyzetek, amikor sokat segítene egy ilyen képesség. A megakadt beszélgetések vagy folytatódnának, vagy azzal zárhatnám, hogy ebben nem volt több.
Azt viszont már kevésbé szeretném, hogy az én gondolataimban olvasson bárki is. Na jó, néha nem bánnám, ha a férjem kérés nélkül is tudná, mire vágyom, vagy mit szeretnék kérni tőle. De Isten ments’ attól, hogy mindenki lássa, milyen mondatok cikáznak bennem. Nem is mondatok, inkább elképzelt szituációk jelennek meg.
Mintha egy sértett kislány fantáziálna ilyenkor. Elképzelem, hogy jól szemberöhögöm a lányomat, amikor legközelebb beüti a kislábujját az ágy lábába. Megérdemelné, mert többszöri kérésre sem rakott rendet. Aztán amikor a virágokat locsolom, jól összefröcskölöm a szomszédot is. Nem igaz, hogy ebben a nyári melegben már reggel a veszekedésüket kell hallgatni! A másik szomszédnak meg egyenesen lekeverek egyet. Szombat reggel hétkor miért nyír füvet damilos fűkaszával, amikor mindenki nyitott ablaknál alszik? A boltosnak rácsapok a kezére, mert túl lassan számol, vagy mert túl gyorsan kell pakolni. Ki bírja tartani ezt a tempót? A közlekedést meg sem merem már említeni. Hányszor kiáltunk fel, közöttünk én is: „Anyukád borogasson hideg vizes ruhával!”
Nem keresztényi, de nagyon is emberi mondatok ezek és nem ismerek olyan rendű vagy rangú embert, akiben mélyen, rejtetten ne volna ott egy-két ilyen mondat. Még ha tagadjuk is, bennünk szunnyadnak ezek a rosszindulatú fantáziaképek, melyek ellen sokat küzdünk és ez így van rendjén. Ugyanis kevés dolog van, ami annyira meg tudja változtatni az embert, mint amikor igazságtalanság éri. Úgy érezzük, hogy valaki elvett tőlünk valamit, a becsületünket, a jó hírünket, egy kapcsolatunkat vagy éppen a nyugalmunkat. Ettől kezdve egyetlen gondolat körül forog minden: bárcsak egyszer megkapná érte, amit érdemel! Ebben gyökerezik a bosszúvágy.
Az ószövetségi József történetében ez az érzés különösen közel kerülhetett volna hozzá. Nem sokkal azután, hogy a testvérei megszabadultak tőle, ismét ugyanazzal találta szembe magát, csak ezúttal egészen más formában. Potifár házában megbecsült ember lett, gazdája rábízott szinte mindent, mert látta rajta, hogy becsületesen végzi a munkáját. A történet azonban váratlan fordulatot vesz, amikor Potifár felesége megpróbálja elcsábítani, de József visszautasítja A sértett az asszony vágya bosszúba fordult. Megragadta József ruháját, majd amikor az kiszaladt a házból, ugyanazzal a ruhadarabbal bizonyította a férjének azt, ami soha nem történt meg. Azt állította, hogy József erőszakot akart tenni rajta. Néhány jól felépített mondat elég volt ahhoz, hogy egy ártatlan ember ismét mindent elveszítsen. Egyetlen bosszúból kimondott hazugság vagy tett egész emberi sorsokat tehet tönkre. Itt találkozik a szentírási szöveg a mai ember életével.
A bosszú ilyenkor azt ígéri, hogy majd helyreállítja az igazságot, csakhogy legtöbbször nem igazságot szolgáltat, hanem újabb sebet ejt. Jézus valami egészen másra tanít, mint amit ösztönösen tennénk. Azt kéri, hogy engedjük el a „szemet szemért” elvét, mert a bosszú különös módon ahhoz köt bennünket, aki a fájdalmunkat okozta. Amíg azon gondolkodunk, hogyan fizethetnénk vissza valamit, addig valójában még mindig a másik irányítja a gondolatainkat. A bosszú mindig azt suttogja, hogy nekünk kell helyreállítani a világ rendjét. Jézus viszont arra tanít, hogy az igazság végső soron Isten kezében van. Meg vagyok győződve, hogy csak ezzel a szemléletmóddal lehet elengedni azt, amit emberileg szinte lehetetlen.
Néha érdemes megkérdeznünk magunktól: valóban igazságra vágyunk, vagy csak arra, hogy a másik is ugyanúgy szenvedjen, ahogyan mi szenvedtünk?
