Előfordult már velem, hogy egy bemutatkozás után szinte azonnal nem tudtam felidézni a bemutatkozó nevét. Elég kellemetlen helyzetet teremtve. Régebben ezt úgy kezeltem, hogy megpróbáltam a jelen lévő közös ismerőstől megkérdezni feltűnésmentesen. De egy ideje egyenesen vállalom, és visszamegyek, megkérdezem ismét.
Egyébként az előbb csöngetett be az iskolai angoltanárnő, és keresnem kellett a nevét. Azonnal tudtam, hogy angoltanárnő, hogy tegeződünk, hetenként minimum kétszer találkozunk. Ismerem a családi állapotát, hány gyermeke van, melyik utcában lakik. A nyári szünet közepére keresnem kellett a nevét.
Persze időnként szégyellem is magam, hogy a memóriám így cserben hagy. Ezt betudtam az életkornak, fáradtságnak. Persze ez igaz is. Közben olvastam egy cikket, amely azt állította, hogy a névfelejtés mögött nem feltétlenül a rossz memória, vagy figyelmetlenség áll. Nem azt mondja, hogy ez nem lehet jelen. Azt mondja, hogy a memóriának van egy sajátos működése.
A memória számára könnyebb azokat a neveket megjegyezni, amelyeknek van valamilyen jelentése a személy számára. Azokat nehezebben jegyzi meg, amelyek kevesebb, vagy semmilyen jelentést nem hordoznak. Könnyebb megjegyezni azt a nevet, amelyik ad egy személyes történetet, kapaszkodót. A pszichológiában Baker/baker paradoxonként ismerik ezt a jelenséget. Könnyebben megjegyezzük már elsőre, ha valakinek pék a szakmája, mint azt, ha a vezetékneve Pék. A név csak egy címke. De ha bármilyen jelentősége van számunkra, akkor megmarad.
A memóriánk a jelentéssel bíró információkat könnyebben rögzíti. Ha van egy történet, valamilyen fokozott élethelyzet, bizonyos szerepkörök és érzelmek. Arra emlékezni fogunk, ha egy építésszel tárgyaltunk, vagy statikussal, és ezt tudni fogjuk, míg a neve már csak névjegykártyán, vagy a telefonban elrejtve van meg. Onnan tudjuk előhívni.
Amikor egy ember bemutatkozik, akkor érdemes hozzácsatolni a nevéhez egy képet, városnevet, virágot, foglalkozást, éppen amit a név hordoz.
Ha a bemutatkozáskor túl sok inger adódik egyszerre, akkor is nehezebb megjegyezni a nevet. Gondolok arra, ha egyszerre több, új emberrel kell kezet rázni. Esetleg hirtelen mást is mondanak, hogy mi már találkoztunk. Esetleg kedves megjegyzést tesznek a kinézetre, a kocsira, biciklire, ruházatra, a helyre, ahol vagyunk. Ez mind terelés. Érdemes egy rövid mondattal reagálni, kimondva a nevét. Esetleg megkérdezni, hogy hogyan szólíthatom, mi a beceneve. Ez akkor már koncentrálás és figyelem, és a hosszútávú emlékezésben sokat segít.
A kimondott névvel a hangzást is rögzítjük, erősebb emléknyomunk lesz a névről.
Szóval a névfelejtés nem feltétlenül egy hiba, csak többféle folyamat végeredménye. A név mellé tegyünk mindig jelentést, és úgy már sokkal erősebben jelenik meg a memóriánkban.
A mai napi Ige 2Timótheus 1 fejezetéből van. Krisztus Jézus. Megváltó, szabadító.
1,8-14: „8. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.
9. Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk.
10. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.”
Ne felejtsük el ezt a nevet! Tegyük mellé a jelentést, a történést, az érzelmeinket. Mondjuk ki! Ugye milyen egyszerű? Akkor nem fogjuk szégyellni életünk egy-egy pillanatában. Mert közünk van hozzá. Érintettek vagyunk.
