Öt éve halt meg az apám. Néha még álmodom vele. Lassan elhalványulnak az utolsó napok és a búcsúzás képei, és már nem az jut eszembe róla, hogyan halt meg, hanem az, hogyan élt. Apámra gondolva ilyenkor egy irodalmi alak jelenik meg előttem: az idősebb José Arcadio Buendía a Száz év magányból. Ugyanaz az öntörvényűség, ugyanaz a kíváncsiság, ugyanaz a világot újra meg újra feltalálni, megoldani akaró, kissé megszállott álmodozás. Makón, a viharsarki Macondóban született még egy Arcadio Buendía, aki nem az alkímia és a mágnesek titkát kutatta, hanem gépek, szerkezetek, szerszámok és fémek között kereste azt, amit mások észre sem vettek.
Állandóan technikai és mechanikai problémák jártak a fejében. A világ számára nem készen kapott valóság volt, hanem szétszedhető és újra összerakható szerkezet, amelyen mindig lehetett még valamit javítani, lehetőleg úgy, ahogyan korábban senki sem próbálta. Rengeteg találmánya volt, gépeket, szerszámokat, fegyvereket, fémből készült tárgyakat készített, amelyek közül volt ugyan sok, ami jól sikerült, de jó részük nem működött igazán, és elég kevésről derült ki, hogy valamire ténylegesen használni is lehet. Ám ez őt a legkevésbé sem érdekelte. Nem a kész tárgy volt fontos (ha elkészült, már nem érdekelte tovább), hanem a készítés láza, az alkotás, az a különös állapot, amikor egy ötlet hatalmába kerítette, és attól kezdve megszűnt körülötte a világ. Ilyenkor nem aludt, megszűnt idő, nem volt család (áldott Édesanyám foglalkozott ilyen földi dolgokkal), nem volt a munkahelyén sem más gondolata, csak az az egyetlen szerkezet létezett, amely abban a pillanatban fontosabbnak tűnt minden másnál. Így készültek egyedi zárak, soha nem használt turbinák és szivattyúk, áramot soha nem termelő szélerőművek – többnyire maradékanyagból vagy hulladékból. Ha valaki ilyenkor megpróbálta visszahívni a hétköznapi életbe, valószínűleg úgy nézett rá, mint aki egy jelentéktelen ügy miatt zavarja meg a teremtés hatodik napját.
Gyerekként mindezt nem találtam szerethetőnek. Egy gyerek ugyanis ritkán vágyik különleges apára; sokkal inkább olyanra, aki hasonlít a többiek apjához, akit nem kell magyarázni, aki miatt nem kell feszengeni, és aki beleillik abba a világba, amelybe a gyerek maga is mindenáron bele akar illeszkedni. Én is átlagos apát szerettem volna, de nem azt kaptam. Apámat egyáltalán nem érdekelte, mit gondolnak róla. Igazán szabad ember volt, akit a külvilág elvárásai nem igazán tudtak megfélemlíteni. A kádári szocializmus idején is mert szabadon gondolkodni, ami nem látványos ellenállást jelentett, csupán azt a belső függetlenséget, hogy nem fogadta el igaznak azt, amit mindenki más annak mondott.
Büszke volt arra, hogy Makón ő a legrégebb óta folyamatosan beiratkozott könyvtári tag. Rendkívül sokat olvasott, makacs következetességgel (pl. Márai életművét szépen, sorban), a társadalmi környezetétől függetlenül. Miközben mások disznóhizlalással, fokhagymatermesztéssel, vagy az éppen időszerű kisvállalkozással, GMK-val próbáltak egy kicsivel több pénzt keresni, ő könyveket olvasott, gondolkodott és olyan szerkezeteket tervezett és készített, amelyeknek piaci hasznát a legjóindulatúbb szemlélő sem tudta volna kimutatni. A világ azt kérdezte, miből lehet haszon, ő pedig azt, hogyan működik, hogyan készítik. A világ azt számolta, mi éri meg, őt pedig az izgatta, mi lehetséges. Ebből a szempontból életidegen volt, és talán éppen ezért volt annyira eleven.
Nem szeretném megszépíteni a múltat. Az emlékezés könnyen olcsó kegyeletté válik, ha a halottainkról már csak jót merünk mondani, mintha a szeretet ára az igazság elhallgatása volna. Apám alkoholproblémái sok sebet okoztak, bár soha nem volt agresszív, én sokat szégyenkeztem miatta; gyerekkorom egyik legintenzívebb élménye a szégyen volt. Sokáig nemcsak a szenvedélye elől menekültem, hanem előle is. Nem akartam olyan lenni, mint ő, ezért minél messzebb próbáltam kerülni mindattól, amit ő jelentett, minél távolabb attól a világtól, mely rá emlékeztetett. Nem véletlen, hogy ma több mint háromszáz kilométerre élek a szülővárosomtól. Az ember olykor azt hiszi, földrajzi távolsággal megoldhatja azt, ami belül feszíti, pedig a magunkkal hozott történetek jönnek velünk, és már akkor várnak ránk egy új helyen, amikor megérkezünk.
Ifjúkorunkban gyakran tagadásokból építjük fel önmagunkat. Nem leszek ilyen, nem így fogok élni, nem követem el ugyezeket a hibákat. Csak később értjük meg, hogy az örökség nem válogatható szét olyan könnyen jó és rossz részekre. Amitől menekülünk, az összenőtt azzal, amit ajándékba kaptunk. Ahogy csendesedett bennem az ifjúkori lázadás, lassan megláttam apámban azt is, amit korábban eltakart előlem a szégyen és a harag: a páratlan szabadságát, a hatalmas tudását, független bátorságát, játékos kíváncsiságát és teremtő képzeletét. Egyre kevésbé vádoltam, hogy miért nem tudott olyan lenni, amilyennek én szerettem volna, és egyre inkább azt próbáltam megérteni, ki volt ő valójában.
Istennek hála, élete utolsó évtizedében már nem ivott. Ez nem törölte el mindazt, ami korábban történt, de lehetőséget adott arra, hogy ne a régi történetek foglyaként fejezzük be a közös életünket. Elmondhattam neki a legnagyobb sérelmeimet, ő pedig a maga módján bocsánatot kért értük. Nem lett belőle szabályos, minden részletre kiterjedő nagy családi kiengesztelődés, mert az ilyesmi többnyire csak a filmekben szabályos. A valóságban mondatok félbemaradnak, a bocsánatkérés ügyetlen, a megbocsátás pedig nem egyetlen fennkölt pillanat, hanem hosszú belső munka. Nekünk mégis megadatott, hogy beszéljünk, és végül már együtt tudtunk jókat nevetni néhány valóban groteszk történeten, amelyekre ő a részegsége miatt nem is emlékezett. Ez a közös nevetés volt igazán felszabadító.
Hiteles ember volt. Nem hibátlan, nem könnyű természetű, nem könnyen szerethető, hanem hiteles: többnyire az volt kívül is, aki belül. Nem tanulta meg ügyesen eljátszani azt a szerepet, amelyet a család, a társadalom vagy éppen a gulyáskommunizmus kiosztott volna neki. Sokáig ezt tartottam az egyik legkínosabb tulajdonságának, ma pedig egyre inkább úgy látom, hogy ez volt az egyik legnagyobb erénye. Egy olyan világban, amelyben szinte mindenki igyekszik megfelelni valakinek, ő megőrzött magában egy darab meghódíthatatlan területet. Oda nem léphetett be párttitkár, közvélemény, divat, gazdasági érdek, de sokszor még a józan gyakorlatiasság sem.
Amikor meghalt, olyan volt, mintha leégett volna egy könyvtár. Nemcsak az általa olvasott könyvek tűntek el vele, hanem egy egész világ: ötletek, történetek, különös összefüggések, félig elkészült tervek és többnyire használhatatlan, mégis szeretetre méltó találmányok világa. Öt évvel később azonban már azt is tudom, hogy egy könyvtár sohasem ég le egészen, ha valaki emlékszik arra, amit benne olvasott. Apám tovább él a mozdulataimban, a fiam izmos alakjában, a lányom szarkasztikus mosolyában, a gondolkodásomban, talán még azokban a mondataimban is, amelyeket valaha ő mondott, és gyűlöltem őket. Ma már én mondom ezeket, és a gyerekeimet rázza ki a hideg tőlük. Ha van bennem kreativitás, gondolkodási merészség, szabadságvágy és függetlenség, akkor azt jórészt tőle kaptam. Sokáig mindenáron más akartam lenni, mint ő, míg végül felismertem, hogy mindaz, ami bennem valóban saját, részben hozzá vezet vissza. Én viszont szeretném jobban csinálni, nem elkövetni a hibáit, hogy a gyerekeimnek ne kelljen szégyenkezniük miattam.
Ma már büszke vagyok arra, hogy ő volt az apám. Nem azért, mert példás életutat lehetne szerkeszteni az életéből, hanem mert már együtt látom benne a fényt és az árnyékot, a szabadságot és a rabságot, az alkotó erőt és az önpusztítást, a nevetést és a sebeket. Ezt jelenti igazán megbékélni a halottainkkal: nem felmenteni őket, hanem elfogadni egész történetüket, és közben felismerni, hogy a mi történetünk is belőlük folytatódik. Én egy átlagos apát szerettem volna, de őt kaptam. Ma már tudom, hogy szegényebb lennék, ha másmilyen lett volna. Öt éve nincs közöttünk, de ami benne szabad, kíváncsi és teremtő volt, nem tűnt el vele. Itt maradt bennem, valahányszor merek a magam feje után menni, valami meredek dolgot elképzelni, vagy a világ hasznossági számításai helyett egyszerűen arra figyelni, ami érdekel. Ha látom az élet értékét önmagában, és úgy élek, ahogy nekem tetszik, egy kicsit ő él tovább. Végül mindig kiderül, hogy az Isten mindent jól csinál…
A képen apám szemüvege látható, ami öt éve a műhelyében érintetlen.
