Felhősi András Imre dadi lelkipásztorral, és feleségével, Annával beszélgettünk egy éves dunántúli szolgálatuk fordulóján. Útjuk Hajdú-Biharból vezetett ide, de már a református egyházba való érkezésük sem volt szokványos gyerekkorukban, és talán éppen abból fakadóan a gyülekezettől távoli életek nem blokkolják, hanem motiválják őket. Ismerje meg az olvasó a lelkészházaspárt, akik kamaszként zenei, illetve magyar-orosz tanári pályára készültek, ma pedig parókiájuk szívmelengető dolgai közé tartozik a folyami homok, eszközgyártás, kottaátírás és vonatjegy-gyűjtemény!
Az ország túlsó feléből kerültetek Dunántúlra. Mesélnétek a gyerekkorotokról és arról, hogy volt-e egyházi kötődésetek, beágyazottságotok?
András: Én egy falusi gyerek vagyok. 1992-ben Debrecenben születtem, de Balmazújvárosban nőttem fel, ami csak nevében város, de igazából egy tizennyolcezres falu. Mi annak is a legszélében laktunk. A nagyszüleim földművesek voltak, és édesanyám volt az első diplomás a családban. Ő gyámügyes volt, édesapám pedig mezőőr. A nagymamám és dédnagymamám járt templomba, de mielőtt hittanra kezdtem járni, a szüleimmel nem voltunk templomban. Amikor általános iskolás lettem, akkor még nem volt órarendi hittan, hanem délután szakköri időben volt hittan foglalkozás, amire én elkezdtem járni. Már nem tudom, mi okból. Azért mert rendes volt a hittan tanító néni, vagy mert addig sem kellett a napköziben ülni. Hetedikes koromban került elő a kérdés, hogy akarunk-e konfirmálni, de én azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák azt. Aztán kiderült, hogy anyám is konfirmált annak idején, még a Szénási Sándor konfirmáció olvasókönyve meg is volt, így elhatároztam, hogy konfirmálok. Akkor kezdtem templomba járni, és megismertem a balmazújvárosi gyülekezetben az ifis csapatot, majd 2007-ben elmentem a Debreceni Református Kollégiumba tanulni.
Anna: Én sem lelkészcsaládból származom, és előttem nem volt rokon lelkészi példa. Anyai ágon reformátusok vagyunk, illetve a nagyapám baptista volt, de később áttért a református hitre. Ő egyházközeli ember volt, mert nagyon sokáig kántorizált, viszont édesanyám elidegenült az egyháztól. De aztán a jó Isten az ő humorérzékével visszaterelte. Mégpedig úgy, hogy elment a fodrászhoz, ahol egy hölgy nagy szeretettel mesélt a gyerekeiről, és miután elment az üzletből, édesanyám megkérdezte a fodrászt, hogy mégis hány gyereke van neki, mire mosolyogva érkezett a válasz: igazából egy sincs, ő tanítónő. Anyukám eldöntötte, ez a tanítónő kell neki, így kerültem én 2001-ben a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájába, ahol pont ennek a tanító néninek indult első osztálya. Ott lettem megkeresztelve is, és kezdettől fogva nagyon tetszett nekem a hittan, mert zseniális hitoktatóink voltak. Felsőben már hittanversenyekre jártam, és a konfirmációi felkészítéskor egy nagyon karizmatikus lelkészünk volt. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy lelkész szeretnék lenni. 2009-ben a Debreceni Református Kollégiumban tanultam tovább.
Meg is érkeztünk életutatok közös pontjához: mindketten a debreceni Refiben végeztetek, és onnét ismertétek egymást. A teológiai továbbtanulást együtt döntöttétek el?
András: Nem egészen, viszont mind a ketten megfogadtuk, hogy a teológiáról nekünk csak a diploma kell. Bár ismertük egymást a gimnáziumból, de csak évek múltán jöttünk össze.
Anna: Amikor érettségi után következett a hova tovább kérdése, akkor én három helyre adtam be a jelentkezésemet: Debreceni Egyetemre magyar-orosz szakos tanár szakra, a Színház és Filmművészeti Egyetemre dramaturg szakra és a Debreceni Hittudományi Egyetemre lelkipásztor szakra. Akkor nem foglalt édesanyám egyik mellett sem egyértelműen állást, de évek múltán elmondta, hogy majd bele pusztult, hogy meg ne mondja, hogy a lelkészt támogatja. (nevet) A dramaturg felvételin kihullottam, viszont magyar-orosz tanárnak felvettek, de a dolog pikantériája az volt, hogy egyetlen embert vettek fel akkor erre a szakpárra. Nagyon sokat imádkoztam, sok emberrel beszéltem, és végül nem iratkoztam be tanár szakra.
András: Én nem magyar-orosz szakra, hanem zeneművészetire készültem. Már középiskola idején is vonzott a zene, fel is vettek a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakgimnáziumba, de mégis a református kollégium mellett döntöttem. A zenetanulás viszont egész idő alatt megmaradt, jártam orgonatanárhoz, és hétközben a debreceni gimiben, hétvégén pedig a balmazújvárosi gyülekezetben kántorizáltam. Kántus tag is voltam. Végül is van egy középfokú zenei végzettségem, de végül is felsőfokú végzettséget a teológián szereztem.
Azt mondtátok, hogy a teológiára csak a papírért mentetek, viszont gyülekezetben szolgáltok. Ennek a változásnak mi volt a kulcsmotivációja?
András: Nagyon őszinte leszek. Amikor a teológiára mentem, nekem halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent a gyülekezeti lelkészi szolgálat. Konfirmálás után odamentem a lelkészhez, aki esperes is volt, és pofátlanul megkérdeztem tőle, hogy mennyit keres, mennyit dolgozik, mennyit kellett ehhez tanulnia és mikor akar nyugdíjba menni. Jót nevetett, és azt mondta, tanuljak csak, mire kijárom az iskolákat, ő elmegy nyugdíjba. De aztán nem mentem haza Balmazújvárosba. (nevet) Egyébként az orgonálásra ő inspirált. Egy idő után nem a családomhoz ültem a templomban, hanem az orgonista mellé, figyeltem őt tátott szájjal. Nekem nem jelent meg álmomban az angyal, aki lelkipásztornak küld, hanem a teológiai évek alatt sokkal földibb dolgok hatására jött meg a lelkesedésem a gyülekezeti lelkészség felé, és megjött az elhívásom is. Csak utólag visszatekintve látom az Úr kezét az életemben.
Anna: Nyilván a teológiai képzés elsősorban a gyülekezeti szolgálatra helyezi a hangsúlyt. Emlékszem, a hatodéves segédlelkészi évemben félállásban egy idősotthonban alkalmaztak, és akkor kerestem szakirodalmat, mert ezzel kapcsolatban sem tapasztalatom, sem tanulmányi előzményem nem volt. Aztán az Úr Isten szeretetteljes útmutatásával valahogy helyt állt az ember, sőt még meg is szerettem az idősek között végzett szolgálatot. Emlékszem, foglalkoztunk a cigánymisszió miatt romológiával, de a gyakorlatba kilépve jött a valódi megerősítés, hogy ez megy, és Andrással együtt a szívünkbe zártuk azt a közösséget is. A „hogy fogom én ezt csinálni” kérdés akkor is bennem volt, amikor először mentem hittanórát tartani, és ott is kikerekedtek a dolgok. Jóllehet nem tudatosan készültem gyülekezeti szolgálatra, mégis úgy alakult, hogy ez lett az utam.
Hogyan állnak az emberek hozzátok, mit tapasztaltok a lelkészekhez való viszonyukkal kapcsolatban?
András: Az emberben benne van az emberekkel való foglalkozásra való nyitottság, és bennem ez erős motivációként van jelen. Van egy súlyosan sérült, autista testvérem, és eleve a családomból hozom a segítőkészséget és a segítő szakmákra való nyitottságot. Nyilván a segítségnyújtáshoz nem kell feltétlen lelkipásztornak lenni, sok más formában is lehet segíteni. A családom is így gondolkodott a lelkészségről, és távolságtartóan állt ehhez a kérdéshez. Lelkészként is azt tapasztalom, hogy a külvilág ma is így áll a lelkészekhez, mert nem tudják, mit csinálunk. Semmilyennek tűnik a szolgálatunk, amíg az ember nincsen benne a gyülekezeti élet belső magjában. Sokszor megkaptuk már, hogy csak vasárnap dolgozunk. Hát, nem!
A teológia elvégzése után hova kerültetek?
András: Már a teológián exmisszusként voltam kirendelve a Debrecen-Széchenyi kerti gyülekezetben, és ott is végeztem kántori szolgálatot. Onnét kerültem segédlelkészi évre Újlétára…
Anna: …én meg Bagamérra…
András: …ami a szomszéd település. Akkor házasodtunk össze, és így tudtuk elkezdeni a közös életünket Újlétán egy évig. Amikor pedig megkaptuk a diplománkat és fel lettünk szentelve, akkor Biharban helyezkedtünk el. Váncsodra költöztünk, ami Berettyóújfalu mellett egy kicsi bihari falu. Anna lett a váncsodi lelkész, én pedig a román határátkelő faluján, Ártándon szolgáltam. Hozzánk tartozott szórványként Mezőpeterd, és emellett dolgoztunk Biharkeresztesen hitoktatásban, illetve Anna visszajárt Bagamérra hitoktatni. Szóval elég sokfelé mentünk szolgálatot végezni.
Mikor és miért döntöttetek úgy, hogy felkerekedtek, és egy másik egyházkerületben folytatjátok tovább a lelkészi szolgálatot?
Anna: Az egyik oka az, hogy nagyon sokfelé kellett járnunk ahhoz, hogy anyagilag biztosítsuk a családunkat. Sem Ártándon, sem Váncsodon nem volt már helyben iskola, csak óvoda. Mind Biharkeresztesre, mind Bagamérra az iskolai hitoktatás miatt mentünk, ami kényszerhelyzetből adódott. Éreztük, hogy ez hosszú távon nem fog menni. Amikor a második gyermekünk is bejelentkezett hozzánk, akkor beláttuk, hogy nem fogjuk bírni, és egy évig nem hitoktattunk…
András: …nyilván akkor anyagilag megszorultunk. Tavaly októberben kerültünk Dunántúlra, és amikor eljöttünk bemutatkozni, a dadiaknak őszintén elmondtam, hogy a gyerekeink jövője szempontjából jobbnak tűnik a dadi lét, mint a váncsodi. Mondhattam volna, hogy az Úr elhívott Dadra, égek a dunántúli szolgálati vágytól, de az nem lett volna igaz. Mi a közelben is kerestünk helyet, és nem volt könnyű eljönni, mert a gyülekezeteink szeretetét éreztük, meg az összes rokonunk Tiszántúlon van. Szerettünk a Berettyó partján sétálni, és sok segítséget kaptunk egy kedves gyülekezeti tagtól, aki megtanított minket a csibetartásra, volt gyümölcsösünk és hatalmas kertünk.
Anna: Nem esett le a gyűrű az ujjunkról, mert Újlétán tormát szedtünk, Váncsodon pedig szilvát szedtünk és hagymát ástunk.
András: Ott kerti munka, itt meg gyűlés-gyűlés hátán az iskolafenntartás miatt. (elneveti magát) Úgy imádkoztunk Annával, hogy ha Isten minket itt szeretne látni, akkor válasszon meg minket a dadi gyülekezet.
Ha már ilyen őszintén beszéltetek az anyagiakról, hadd kérdezzek én is őszintén: a dunántúli körzet el tud tartani titeket?
Anna: A Dadi Református Egyházközségben András lett tavaly megválasztva, és idén április 26-án beiktatva, én pedig a Bokodi Református Egyházközségben beosztott lelkész vagyok. Mivel a kisebbik lányunk még csak két éves, így a bokodi szolgálatokat egyenlőre Andris látja el. Hétközben pedig felváltva vigyáztunk Borbálára, hogy én is tudjak hitoktatni. Idén ősszel elkezdte a bölcsődét.
András: Nagyon vicces volt, amikor az utcán adtuk át egymásnak a gyereket. Anna tolta a babakocsit, én átvettem a zebrán, megfordultam vele, és ment mindegyikünk a maga útján. Úgy érezzük, megszerettek bennünket, helyünk és szolgálati terünk van itt.
Milyen a gyülekezetek arculata?
András: Eddig is falusi gyülekezetekben szolgáltunk, így nagy vonalakban ismertük ezt az életformát, de mégis egészen más. A dadi és bokodi gyülekezetek is egészen különböző lelkületűek. Nagyon imponáló számunkra, hogy sok önkéntes munkában részt vállalnak, nagyon örültek a gyerekistentiszteleti ötleteinknek, teljesen nyitottan fogadták a családi istentiszteleteket követő szeretetvendégség ötletét, a nőszövetségi csoport létrehozását. Érezzük az akaratot bennük abban a tekintetben, hogy a gyülekezet éljen és növekedjen, az emberek megtérjenek. Még sokszor akkor is, ha nem hasonlóan képzeljük el a dolgokat, de nem is várjuk el, hogy azonos módon gondolkodjunk. Istennek hála, tudunk egyességre jutni, és őszintén elmondhatja mindenki az érzését, gondolatát. Nekem ez nagyon-nagyon tetszik. Egy év eltelte után megkérdeztem a gondnokokat, hogy megbánták-e, hogy minket választottak, és azt mondták, hogy még nem. Visszakérdeztek, és mi is azt válaszoltuk, hogy nem. Hál’ Istennek mindenki pozitív választ adott. (mosolyog)
Mi jelent kihívást a gyülekezetvezetésben?
András: Most tanulunk bele a szolgálatba abból a szempontból, hogy intézményfenntartó gyülekezetben eddig még nem szolgáltunk. Dadon viszont van általános iskolája és sportcsarnoka a gyülekezetnek, ezért folyamatosan értekezletekre, ülésekre, gyűlésekre kell járni. Iskolatanács, tantestület, presbitérium mind-mind igényli a jelenlétemet. Persze ennek a testületi döntésrendszernek van pozitív hatása is, mert például úgy van felépítve, hogy az igazgató és a lelkész ne tudjon egymásnak feszülni döntéshelyzetben. Korunknál fogva abban a helyzetben vagyunk, hogy a döntéshozó testületek a szüleink és nagyszüleink generációjából állnak, akik sok esetben azt várják, hogy többet tudjunk, de nyilván nekünk a tapasztalatokhoz még idő szükséges.
Anna: Nagy kihívás a népességmozgás, mert faluról városra költöznek az emberek.
Mi a gyülekezet és intézmény kapcsolatában a legmeghatározóbb?
Anna: A gyerek, aki az oktatási intézménynek szerves része, a gyülekezetnek pedig a jövője.
András: Dad egy ezer fős kisfalu, ahol a közösség nagyon sokat tett azért, hogy megmaradjon az iskola, és ezért is került egyházi fenntartásba. Környékbeli településekről is járnak ide diákok, ezért például kérdés, hogy mennyire várható el a helyi istentiszteletek látogatása a gyerekektől. Ezen folyamatosan gondolkozunk, és ezért indítottunk egy talentum programot. Nem az a cél, hogy jelenléti füzetet írassanak alá a gyerekek, hanem hogy hosszabb távon motiváljuk őket. A bibliai pénzhez hasonlóan, talentum vásárt rendezünk a tanév végén, ahol a tanév során összegyűjtött talentumokat lehet elkölteni mindenféle „gyerekbolondító” dolgokra a templomlátogatás eredményeként. Több mint harmincan járnak gyerekistentiszteletre az imaterembe, alig férnek be. Ahogy Anna mondta, a gyerek a kapocs gyülekezet és iskola között, és fontos, hogy a gyerek a gyülekezetben ismerheti meg a templomot, szerezheti meg az istentiszteleti élményt, sajátíthatja el a közösségi szabályokat és viselkedést, nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezt élménnyé tegyük. Érdekeltté kell tennünk a gyerekeket és szülőket a krisztuskövetésben. Azért is fontos ez nekünk, mert mindketten olyan miliőből jövünk, ahol nekünk sem volt természetes a templomba járás és gyülekezethez tartozás. A gyerekek többsége ma már ilyen, és ezzel semmi gond nincsen, lehet rajta változtatni.
Anna: Az evangéliumi üzenet adott, azt kell megtalálni, hogy milyen módon tudjuk azt átadni, hogy a tartalom szentsége és fontossága megmaradjon. Szerintem az adott közösséghez illő és való hatékony mód megtalálása jelent kihívást.
András: Nem szórakoztató ipar vagyunk, itt nem elég egy-egy látványos esemény, még ha gyakran ezt várják tőlünk. Azt is fel kell vállalnunk, hogy az élet nehéz, ami alól a keresztyénség nem kap felmentést. Sőt, a kereszthordozásra kapunk hívást.
Anna említette a beszélgetés elején, hogy megszerette az idősebb korosztályt. Neked is van kedvenc korosztályod?
András: A csupa csillogó szemű, cuki, érdeklődő, hetedik-nyolcadik osztályba járó fiatalok (nevet) Az a korszak az ember életében, amikor semmi nem jó, mindenki igazságtalan, az élet szörnyű, de majd ők váltják meg a világot. Én magvetésként azt szoktam mondani nekik, hogy hajrá, minden előttük van, és a lelkesedésük ne múljon el tíz-húsz év múlva. Nagyon szeretem Teréz anyának azt a gondolatát, hogyha igazán nagy dolgot akarsz tenni, akkor menj haza, és szeresd a családodat. Igazából elmondhatjuk a kamaszoknak, hogy a saját életükkel, saját életterükben kezdhetik a változtatást. Ha azt érzik, hogy a szüleik valamit elrontottak, akkor dolgozzanak azon, hogy ők ne rontsák el. Ha azt érzik, hogy a igazságtalan a világ, akkor hajrá, mert tíz-húsz év múlva az ő kezükben lesz a világ. Jöjjenek, és alakítsák a gyülekezetet, ismerjék meg Jézus Krisztust, aki pont ilyen feladatokra hív bennünket Ráadásul azt az ígéretet is tette, hogy általunk nagy cselekedeteket tesz. A gyülekezet különlegességét az állandóság és biztonság jelenti. Erről a gyerekkoromból nagymamám jut eszembe, akinek a háza előtt régi szokás szerint pad állt, akinél az utcán szoktunk játszani a többi gyerekkel, és akitől egyszer megkérdeztem, hogy ha nem találom otthon, kihez forduljak, és ő végigmutatott az utcán, és azt mondta, hogy ismernek mindenhol, adnak neked enni mindenhol. A világ nagyon megváltozott, de a gyülekezetben ez még megvan. És ha ezt megőrizzük, akkor már nagyon sokat tettünk azért, hogy a világ jobb hely legyen. Ezekre az apró jócselekedetekre hív el Jézus Krisztus, persze vannak, akiket speciálisan nagy tettekre. Úgy gondolom, nem azon múlik, hogy jó lesz-e a Dadi Református Általános Iskola, hogy református tábla van a falán, remek a felszereltsége, sokféle a szakköri szolgáltatása, hanem leginkább a krisztusi közösség megvalósításán, azaz ha olyan közösséget biztosít a gyülekezetben, ami nem résztvevőnek hív, hanem feladatot ad.
Mit csináltok kikapcsolódásként?
Anna: Két-három éve egy lelkésztovábbképzésen ismertem meg a Godly Play történetmondó szemléletmódot, amiért egyből nagyon lelkesedtem, és ami kitölti a szabadidőmet. Egyrészt a történetek elsajátításával, másrészt a do it yourself eszközök elkészítésével. Szóval mindig van az íróasztalomon valami ezzel kapcsolatos készülés. Mindig nagy öröm, mert gazdagodom általa, és nagyon jó érzés hittanórán vagy gyerekistentiszteleten látni, ahogy megszólítja a gyerekeket. Újabb és újabb ötleteket ad minden foglalkozás. És most átadom a szót Andrásnak zene és vasút címszóval, hogy órákig hallgathasd. (nevetünk)
András: Kezdjük a vasúttal! Gyerekkoromban otthon és a nagymamámnál is vasútmelletti utcákban éltünk. Akárhányszor csak meghallottam Balmazújvárosban a mozdony hangját, ott lógtam a kerítésen. Bárhova ment a család vonattal, én már órákkal korábban tűkön ültem a nappaliban. Aztán vasúti menetrendeket kezdtem gyűjteni, majd tervezni és szerkeszteni. Minden férfinak van valami totál felesleges gyűjteménye, hát az én esetemben ez egy vasúti menetjegy gyűjtemény, ami szent és senki nem nyúlhat hozzájuk. (Anna nevet) A nővérem kisfia is vasútmániás, ráadásul annyira, hogy vasútállomás mellé költöztek. Balmazújvárosban biztos van valami a levegőben, mert gyerekkoromban az egyik atya vasutasként kezdte az életét és onnét ment a papi szolgálatra, a református lelkészeknek terepasztala volt, a gyerekének pedig vasútszimulátora volt, illetve ott voltam én a menetrendgyűjteményemmel. A másik szenvedélyem a zene, de nem orgona volt az első hangszerem, hanem a citera. Hegedülni szerettem volna, de anyukám közölte, hogy akkor ő elköltözik a házból, viszont apukám egyik karateedző társa citerát tanított, így hozzá kerültem. Később, konfirmandus koromban kezdtem a billentyűs hangszerek iránt érdeklődni, és nyolcadikban kezdtem csak el tanulni. Debrecenben elvégeztem a kántorképzőt, kamarazenéltem. Nagyon örülök, hogy Dadon is van kórusunk, és néhány helyi hangszeressel már koncertünk is volt.
Úgy hallottam, hogy Gesiussal foglalkozol.
András: Igen-igen, van egy kottagyűjteményem, a régi zene a nagy szerelmem, azon belül pedig a késő reneszánsz és barokk. Anna kizárólag modern zenét hallgat, ezért eljárunk Aurevoir, aBanda, vagy ilyesmi koncertre, meg eljárok orgona-, csembaló- meg kóruskoncertre is. Foglalkozom régi kották átírásával, és így találtam rá Bartholomäus Gesius zeneszerzőre, akit onnét ismerhetnek a legtöbben, hogy a Hagyjad az Úr Istenre te minden utadat kezdetű ének dallamát ő komponálta 1603-ban. (Szerkesztői megjegyzés: új Református Énekeskönyv 158. dicsérete) Azért került hozzám közel, mert elfeledett zeneszerző, kántor volt, teológiát tanult, imádságokat írt, tankönyvet írt. Év elején egy budapesti kórussal sikerült az ő műveiből kiadni egy lemezt, most pedig úgy néz ki, hogy év végén sikerül a Gesius anyag egy részét nyomtatásban megjelentetni. (Szerkesztői megjegyzés: Pax et Bonum Kamarakórus Veni Sancte Spiritus című motetta lemeze)
A régi zene szerelmese vagy, de nem csak régies programok vannak a gyülekezeteitekben, mert például volt levendulaszedés és reformációi vacsora is. Honnét jöttek ezek az ötletek?
András: Végig van ültetve a dadi templom széle és a kert levendulával, így adta magát az ötlet, annál is inkább, mert Váncsodon is volt ilyen a gyülekezetben. Aztán az elsős osztályfőnök szülő-gyerek pikniket tartott a templomkertben, amire mi is kimentünk beszélgetni. A reformációi vacsora Anna ötlete volt, amit az idén először szerveztünk meg az iskolai tornacsarnok aulájában. Egy rövid áhítatot követően Luther Márton életét godly play foglalkozás keretében mutatta be Anna, majd azt követően negyvenöten vacsoráztunk együtt.
Anna: Törekszünk minél többeket megszólítani és a gyülekezetbe bevonni. De igaz az ige, „szeret az Úr, azért nincs még végünk”. (Szerkesztői megjegyzés: Jeremiás Siralmai 3,22)
Kívánom, hogy ne fogyjon el Isten irgalma se Dadon, se Bokodon, hanem újítson meg mindnyájatokat Szentlelkével! Készen álltok a záró mini kérdésekre?
Anna: Igen.
András: Jöhetnek!
Pad a ház előtt vagy hinta a kertben? Anna: Hinta a kertben. András: Hinta a kertben.
Júda pecsétnyomója vagy József pecsétgyűrűje? Anna: József pecsétgyűrűje. András: Júda pecsétnyomója.
Kaptár vagy csűr? Anna: Kaptár. András: Kaptár.
Rebeka-Jákób vagy Anna-Sámuel anya-gyermek kapcsolata? Anna: Anna-Sámuel. András: Anna-Sámuel.
Fánk vagy palacsinta? Anna: Palacsinta. András: Ha Ekler, akkor fánk, amúgy palacsinta.
Magvető vagy jó pásztor? Anna: Eddig ez a legnehezebb, a palacsintás könnyebb volt.Magvető. András: Jó pásztor.
Fantasy vagy történelmi film? Anna: Fantasy. András: Történelmi.
Fülöppel a gázai úton vagy Saullal a damaszkuszi úton? Anna: Saullal a damaszkuszin. András: Fülöppel a gázai úton.
Csoki vagy chips? Anna: Chips! András: Inkább chips.
Nátánaéllel a fügefa alatt vagy Zákeussal a fügefán? Anna: Zákeussal a fügefán. András: Kizárólag a fügefa alatt, mert nem tudok fára mászni. (nevetés)
Tánc vagy alvás? Anna: Alvás. András: Alvás, mert nem is tudok, és nem is szeretek táncolni.
Köszönöm a beszélgetést!
