A húsvét utáni napokat „fényeshét”-nek is nevezik. Talán mert ilyenkor újult erővel ragyog körbe minket a feltámadás evangéliuma, az örök élet ígérete, reménysége.
Az idei ünnep járványos bezártságában, vírusos fenyegetettségében, gyászok árnyékában különösen is fontos ez a fény, ez a vigasztalás. Megállunk most sokan ravatalok mellett, búcsúzunk, s közben rejtőznénk hitünk vértjébe halál és fájdalom elől. És mondjuk, valljuk a nyitott sírnál: „Hiszem a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet!”
Akkor is, ha nem is tudjuk vagy nem is gondoljuk végig, hogy a TEST feltámadása mit jelent, nem merünk önmagunkban sem talán rákérdezni arra, hogy mit tudok én ebben hinni. Hiszen oly nyilvánvaló előttünk e nyomorúságos test megsemmisülése. A Szentlélek ereje és világossága nélkül sem elképzelni, sem elhinni nem vagyunk képesek, nem tudunk túllátni földi egzisztenciánk horizontján, tér és idő dimenzióin. Minden fantáziálás kevés és torz.
De találunk Lélek által megírt ígéreteket a Szentírásban: ószövetségi próféciákat, újszövetségi utalásokat az evangéliumokban is, de különösen Pál első korinthusi levelében. Mindenekelőtt azonban Jézus feltámadása az, amire feltámadás-hitünk épülhet, az élő Krisztusban vetett hitünk által erősödhet. Ez a hit csak ajándék lehet attól, aki maga a Feltámadás és az Élet, mert aki Őbenne hisz, ha meghal is él, és aki él és hisz, az nem hal meg soha (Jn11,25-26).
Vannak tehát leírásaink arra nézve, hogy milyen volt a feltámadott Krisztus, hogyan volt „ugyanaz de nem ugyanolyan”. Ő emberként halt meg, és feltámadásában is az első zsenge, akinek mintájára amaz utolsó napon mind feltámadunk. Ahogyan mennybe is emberi testben ment.
Tehát – bár, ahogy mondtuk, feltámadásunk teljes valóságában elképzelhetetlen, mégis – van, amit tudhatunk. A biblikus emberkép szerint a „test” magát az embert jelenti, a maga teljes személyiségében. Az ember teremtett lény, része e világnak, de éppen azáltal válik emberré, és emelkedik ki a teremtettségből, hogy Isten lelket ad belé.
Ezt az őstörténeti leírást azonban hiba lenne a pogány-görög és a platonista radikális dualizmus szerint értelmezni, és a lelket a testtől elválasztani, mondván, hogy a test csak a lélek börtöne, igazi énünktől idegen, valami bűnös és utálatos dolog Isten előtt, amitől majd megszabadulunk. Az ilyen spekulációkból származnak aztán az elröppenő, saját életre kelt, itt-ott-amott (felhőcskéken vagy purgatóriumban vagy a földön kísértve) tovább éldegélő lélekről, mint a testtel szemben álló, önálló létezőről született elgondolások.
Valójában a biblikus hit nem is a lélek halhatatlanságáról beszél, hanem sokkal inkább a személyes istenkapcsolat halhatatlanságáról, annak megszüntethetetlenségéről. Ez azonban az embert a maga teljességében, lelki-testi egzisztenciájában érinti. Amiről hagyományosan úgy fogalmazunk, hogy valaki olyan jó lélek vagy jaj, milyen gonosz lelkű, az a személyiségünk, melynek bizony meghatározó része például a genetikánk vagy agyunk biokémiai folyamatai.
Amikor meghalunk, és hústestünk lassan atomjaira bomlik, akkor megszűnünk a teremtett valóság tér és idő koordinátái közt létezni. De nem szűnünk meg Isten számára, személyiségünk léte nem ezen múlik, hiszen „alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük” (Zsolt 139,16).
Térből és időből kilépve értelmetlen kérdések a hol és meddig. Istennél, aki tér és idő fölött való, mint ezeknek kitalálója és megalkotója, nincs itt és ott vagy ekkor és akkor. Ezért számunkra a halál pillanata utáni pillanat már amaz „utolsó nap”, a feltámadásé, mikor az új teremtésben valamilyen módon, újra létre hívatunk. Hitben elhunyt szeretteink időben hatalmasan „átugranak” minket…
Akkor a „megromlott”, bűn alá rekesztett valóságban élt teljes személyiségünk „elváltozik” – ahogy Pál fogalmaz – és a „romolhatatlan”, bűn, gonosz és végesség nélküli valóságban teremtetik újjá. Ezért a feltámadás tulajdonképpen nem folytatása ennek a földi létnek, hanem sokkal inkább beteljesülése annak, akit Isten bennünk megteremtett. A gyalázatosság és erőtlenség ér véget.
A „test” feltámadásának hite és megvallása tehát a személyazonosságunk megőrzéséről szól. Ahogy Jézuson is látszott, ugyanazok leszünk. De nem ugyanolyanok.
Isten gondol öröktől fogva téged,
Weöres Sándor
elméjében léted mint szikla áll.
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
És mit változtat rajtad a halál?
