Megéled

Az igazi nagyság

Mi, emberek, szeretünk mindent megmérni, rögzíteni – még akkor is, ha elképzelhetetlenül nagy, szinte felfoghatatlan számokkal szembesülünk is olykor. Legyen szó hőmérsékletről, távolságról, időről, stb., úgy gondoljuk, hogy a méricskéléssel valamennyire átlátjuk és uraljuk a világmindenséget. A mértékek jórésze a mi méreteinkből alakultak ki, mint pl. a láb, a könyök, a hüvelyk, stb. Ezzel tudat alatt is magunkat próbáltuk megtenni etalonnak.

Nemcsak a gépészagyú, tized milliméterekben gondolkodó férjem, de már az édesanyja is jócskán kiakadt azon, amikor a rádióban azt hallotta valamiről, hogy 10-12 millió évvel ezelőtt történt. Ez mennyire egzakt, mennyire tudományos, miben különbözik a puszta találgatástól? Hiszen egymillió év önmagában is rengeteg, szinte felfoghatatlan, ugyanakkor a tudományos kormeghatározásnál 1-2 millió év ide vagy oda nem számít?!? Ha beleütközünk a végtelenbe, az véges agyunknak értelmezhetetlen. Finitum non capax infiniti, azaz a véges nem fogadhatja be a végtelent.

Így vagyunk az Isten végtelen nagyságával is. Gyerekek között hittanon nincs olyan, hogy ne jönne elő a nagy kérdés a teremtéstörténet kapcsán, hogy Isten mikor született. Hiába próbálom nekik magyarázni, hogy Isten mindig volt, van és lesz, és végtelen, Ő mindennél, még az időnél is nagyobb, annak is felette áll – látom és érzem, hogy nem elégíti ki őket a válaszom. Mert tudni akarják, hogy mennyi az annyi. (Azt már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy gyerekkoromban ezt nekem nem az Istenről, hanem Lenin elvtársról tanították. Még ma is tudom a szép orosz jelmondatot: „Lényin zsíl, Lényin zsív, Lényin búgyet zsity!”, azaz „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!”)

Próbálgatjuk befogni a végtelent, méghozzá úgy, hogy saját hozzáállásunkat, nézőpontunkat rávetítjük, sőt olykor számon is kérjük a Mindenség Urától. Miért nem mutatja meg erejét, nagyságát a világnak? Miért nem bizonyít? Talán Jézustól is számonkérjük olykor, hogy feltámadása után miért nem mutatta meg magát Pilátusnak, Heródesnek, a főpapoknak vagy a nagytanácsnak. Hogy megrezzentek volna vasárnap reggeli tevékenységük közepette, ha csak úgy megállt volna mellettük, mint ahogy tette ezt a bezárkózott tanítványi sereggel. Még szólni se kellett volna egy szót sem!

Mióta kiköltöztünk Győr egyik kertvárosi részébe, igyekszünk nagyokat sétálni, mikor időnk engedi. Újra és újra bőrünkön tapasztaljuk, hogy általában a kicsi kutyák nagyon megugatnak bennünket, míg a nagyobbak többnyire nyugodtan fekszenek, mikor elhaladunk a kerítésük előtt. Nagyon szembetűnő ez a különbség az egyik játszótér mellett, ahol egymás szomszédjában van egy legfeljebb 1.5 kg-os és egy kb. 80 kg-os kutya. A pici állandóan bizonyítani akarja, hogy milyen vérszomjasan veszedelmes, micsoda fontos házőrző. Fel-le rohangál, majd szétszedi a kerítést, miközben elhaladunk mellette, és persze folyamatosan ugat, ahogy a torkán kifér. A nagyobbik nyugodt, ha egyáltalán vakkant is olykor-olykor egyet, azt szerintem csak azért teszi, hogy a kisebbik a szomszédban hallgasson már el végre.

Az igazi nagyságnak nem kell bizonygatni saját nagyságát. Az igazi nagyság nem akar senkinek megfelelni, nem akar vetíteni, nem akar kérkedni a maga erejével. Az igazi nagyság önazonos, minden külső és belső bizonyítási kényszer nélkül. Nincs szüksége állandó visszacsatolásra, visszajelzésre, hogy mások is megerősítsék, elismerjék nagyságát. Tisztában van az erejével, ezért tud békességet és nyugalmat árasztani, ezért tudja zavartalanul, mindentől és mindenkitől függetlenül tenni a dolgát.

Mi, emberek, sokszor nagyon kicsinyesen tudunk csak gondolkodni. Még keresztyénként is. Hisz ki ne játszott volna már el a gondolattal: „Ha egyszer annyi pénzem, akkora hatalmam lenne, hogy nem függenék senkitől és semmitől, talán odáig még eljutnék, hogy nem állnék bosszút azokon, akik megbántottak, félreállítottak, megkeserítették az életemet. De hogy jól be ne olvassak nekik? Az szinte elképzelhetetlen. Isten helyében meg már különben is rég véget vetnék ennek a földi »bolhacirkusznak«.”

Urunk nagyságát azonban nem lehet földi dimenzióban, földi mértékkel mérni. Nem csupán azért, mert meghalt és feltámadt, hanem azért sem, mert Ő az Isten fia. Istennek pedig nincs szüksége nagyságának bizonygatására. Ő nemhogy nem állt bosszút, nemhogy nem olvasott be senkinek, nemhogy nem törölte még el az emberiséget, hanem még kimondhatatlan áldozatot is hozott értünk felfoghatatlan szeretetéből.

Éppen ezért a feltámadt Krisztussal találkozó ember szavai elfogynak. Az első döbbenet után térdre esik, és csak annyit tud eldadogni, mint Tamás: „Én Uram és én Istenem.”(János 20:28). Aztán a döbbenetet felváltja az öröm, a hála, hogy micsoda kiváltságban van részünk, hogy ez a mérhetetlen, végtelenül hatalmas erő nem összetörni akar, nem lesújtani jött, hanem átsugárzik rajta az irgalom, a szeretet, a gondoskodás és a vigasztalás. Jézus azon is túlmegy, amit egy Larry Wall nevű amerikai számítógép programozó és író így fogalmazott: „Az igazi nagyság mértéke az, hogy mekkora szabadságot adsz másoknak, nem pedig az, hogy mennyire tudsz másokat arra kényszeríteni, amit te akarsz.”

De sok kiskutya ugat ma is mindenre, ami csak a szeme elé kerül. Minél nagyobb azonban valaki, annál nyugodtabb, annál kevésbé hallatja feleslegesen a hangját. Talán ezért is hallgat sokszor az Isten a mai ember életében?!