Tavasszal a böjti szelek erősebben ostromolják a környékünket. Egyébként is erősen huzatos ez a kisalföldi környék, de ezek a mostani légmozgások végleg betették a kaput a mi utcafronti nyílászárónknak. Pedig milyen büszkén dacolt az elemekkel. Bár tudta jól, hogy veszett a küzdelem, aminek megvívására teremtették, de őt nem holmi puha fenyődeszkából faragták, hanem kemény tölgyből.
Egyszer azonban mindennek eljön a rendelt ideje. Úgy, ahogy erdei létében is eljött az idő: bár bőszen küzdött az időjárás viszontagságaival, a fejsze vasával szemben tehetetlennek bizonyult, és véget ért egy élet, a virágzás és a kikeletvárás.
Haló porában deszkaként szolgált minket, és védte otthonunk külső határait, mert aki harcosnak születik, az is marad mindörökre. Pedig tudta, hogy ideigvaló a tusa, és az idővel nem lehet versenyezni. Mindhiába a keménység, az idő vasfogakkal van felvértezve, melyek ellen egyedül küzdeni esélytelen.
A mi kapunknak is eljött az ideje, és újat kellett készíttetni, ami a mai világban nem egyszerű feladat, mert anyagi és humán vetülete is van az előállt helyzetnek.
Először is a mesterember kiválasztása soha nem egyszerű feladat, mert önmaguk vertikális és horizontális (azaz totális) felmagasztalásban mind kiválóan szerepelnek, és a munka elkezdésében az örökkévalóságot is megszégyenítő távlatokat tudnak elénk vetíteni.
A kifogásokban is különböző szinteket ugrottak meg pl.:
1, Az utazó riporter – „Most éppen itt meg itt vagyok; van még munkám itt meg ott is…”
2, A választékos – akit már a végén csak azért hívtam fel újra és újra, hogy valami friss és ropogós kifogást halljak.
3, A telefonszolgáltató beépített embere – aki heti visszahívás igényével és soha nem látás élményével gazdagított minket.
Az anyagi viszonylatában meg kell említenem, hogy igazából böjtben járunk, de minduntalan visszaköszön a farsang, mert egyes szakik árajánlatukban engem vagy grófi rangra emeltek, vagy csak szellemi kihívásokkal küzdőnek reméltek. Sajnos az utóbbi a valószínűbb, mivel mély sajnálatomra semmilyen rokonságot nem tudok felmutatni Csekonics gróf családjával. De, aki esetleg meg tudna ebben cáfolni, azzal nem tudnék vitára kelni, mivel a bankó bizonyosság forgatja a világ kerekét.
Aztán elkészült a kapunk – de ez is olyan, mint az ember élete folyamán annyiszor előforduló történet, hogy minden új dolog megléte egy újabb dolog hiányát szüli -, és jött a következő lépés, hogy legyen motor is a kapun, ami nem kis piackutatásomba fog még kerülni.
Egyik alkalommal egy kapukkal foglalkozó szakember szemrebbenés nélkül olyan árat mondott, hogy egyből tudtam, nem egy kapura játszunk. Aztán kifejtette, hogy szlovákul a bárány szó kaput jelent. Utánanéztem, hát a kapu szlovákul brána, de ez mellékes.
Így húsvét közeledtével rá kellett jönnöm, habár a fordítás igazából csak ferdítés, de az eleve vesztett küzdelemben a bárány mégis csak a kaput jelent. Mindannyian egy esélytelen küzdelemben legyőzetésre vagyunk kárhoztatva a bárány áldozata nélkül, és Ő szabadít meg, és nyitja meg a kaput az Atyához.
