A nyugati civilizáció történetére az volt a jellemző, hogy miközben belsőleg dinamikus volt, egymásnak ellentmondó rétegek rakódtak egymásra és vívták sokszor ádáz harcaikat, addig maga a világnézeti keretrendszer, amelynek forrása a zsidó-keresztény hagyomány, s amelyen belül értelemeztük a dolgokat, meg tudta őrizni önmagát. Egyszóval, voltak még magátólértetődőségek.
Így lehetséges az, hogy miközben például a felvilágosodás tekinthető akár egy totálisan új kezdetnek is, ám mégsem, mert az, ami megelőzte, s az, ami utána következett, egységes történetet alkot minden ellentmondásossága ellenére is. Ki tudott alakulni a zsidó keresztény hagyományon alapuló civilizációnak egy olyan zavarbaejtő sokrétegűsége, amelybe bőven belefértek egymással vitatkozó és egymásnak ellentmondó folyamatok, ám ezek mégsem feszítették szét azt a világképet, amelyen civilizációnk nyugodott. Ennek az ellentmondásosságnak tipikus tünete például az egyházias és a kulturális kereszténység szétválása, el egészen addig a mélyértelmű mondatig, hogy Európában még az ateista is keresztény. Ez arra utal, amelyet a hétköznapi tapasztalat is megerősít, hogy a szellemi mozgások döntő része mindig is a nyugati civilizáció körén belül maradt, még akkor is, ha látszólag kívül állt rajta. Ez a különös jelenség azért vált lehetségessé, mert az, amit ma szokványosan „keresztény értékrendnek” hívunk, azon a megegyezésen alapul, hogy a társadalmi normák megfelelnek az Isten által teremtett világ végső rendjének.
Most viszont megjelent valami új. Most már nem az a kérdés, hogy a nyugati civilizáció mint dialektikusan egységes történet hogyan őrizhető meg, hanem az, hogy maga a történet egyáltalán alkalmas-e még arra, hogy továbbra is a világnézeti tájékozódás alapja legyen? A mai kultúrharc végső kérdése egész egyszerűen az, hogy a nyugati civilizáció, ahogyan eddig értettük, s ahogyan az megnyitotta számunkra a valóság megragadásához az utat, egységes és végső keretrendszer maradhat-e még emberi ittlétünk megfogalmazására, avagy kell egy új kiindulópont, amely immár nem újraértelmezi azt, ami volt, hanem lebontja egészen a kezdetekig. Ez a cancel culture, az eltörlés kultúrája, amelyben immár az önmagában elmerült szubjektum, és nem az Isten által teremtett világ, külsődleges és objektív rendje a döntőbíró arra nézve, hogy ki az ember. El lehet dönteni, hogy van-e férfi és nő, s van-e apa és anya, hogy mi a család, hogy ki az egyén. Végső fokon el lehet dönteni, hogy az a világkép, amelyen belül mozogva az ember évezredeken keresztül meg tudta fogalmazni önmagát, érvényes-e még? Avagy jön egy új világkép, amely számára immár megszűntek a zsidó-keresztény hagyományban megfogalmazott külsődleges, objektív alapok, s marad az önmagába zárt szubjektum, akinek a számára az önmagáról alkotott képzet válik a valóság megragadásának alapjává. A szubjektum az, amit gondol önmagáról.
A kereszténység ebben a helyzetben soha nem látott konfliktussal találja magát szemben. Egyszerűen azért, mert a zsidó-keresztény hagyomány volt az, amely az ember számára kimondhatóvá tette az Isten által teremtett valóságot.
Ha ezt a szerepét feladja, akkor a végső alapok omlanak össze.
És még némelyek azt mondják, a kereszténységnek vége. Ugyan már. Soha nem látott történelmi kihívás elé néz.
