Abban az évben is sokáig elhúzódott a tél, április elején, húsvét hétfőn havazott. De még hogy! Mintha az idő azt akarta volna, hogy sose legyen vége a télnek. Aztán eltel pár nap, és az időjárás – talán a Teremtő utasította rendre – megmutatta jóságát: kisütött a nap, és lágy melegétől csorogni kezdtek az ereszek. Magára talált a természet, és már senki sem gondolt a csontig hatoló északi szélre és a nyikorgó fagyra. A kikelet mintha megfújta volna harsonáit, az élet megállíthatatlanul tört előre, és virágba borult a természet. A madarak a fákon hirdették és egymásnak adták tovább az örök üzenetet, hogy szép az élet, és öröm élni.
Ebben a gyönyörű tavaszban költözött hozzánk egy verébfiú. Nem tudom honnan jött, de úgy látszott megtetszett neki a házunkon lévő csatorna. Lehet, hogy a fényessége, déli tájolása, vagy tán elhelyezkedése miatt. Az az egy bizonyos, hogy a kiválasztott csatornaszakaszba esővíz biztosan nem került. Nagy tetszésében a verébfiú körberepült és leszállt. Majd félrefordította a fejét, mintha bólogatott volna. Aztán átrepült a másik oldalra, ott is tüzetesen vizsgálódott, és kicsit elgondolkodva, de a végén mégis rábólintott előbbi választására: „Jó hely ez, ide érdemes építkezni!”
Másnap már korán reggel nekilátott a munkának a veréb, mert a fészekrakás nagy feladat, sok vesződség, és nem utolsó sorban határidős munka. A természet nem marad adósa senkinek, mert itt a kötbért életekben mérik, méghozzá a születendő új generációban. A kis veréb nem ismert fáradtságot, mivel tudta, hogy a természet egyik kezével bőkezűen ad, de a másikkal könyörtelenül büntetni is tud, és mindig elveszi, ami neki jár. Van, amivel nem érdemes vitába szállni, mert ott nem teremhet babér senkinek. A teremtésben minden élőlény tudja ezt, és nem is felejti el. Csak mi, emberek nem tanuljuk meg a leckét, sőt nem is akarunk hallani róla, nem is akarjuk felismerni.
A kis veréb minden szorgos munkanapja végén kiállt a csatorna szélére, boldogan énekelt, csicsergett, hogy megint megvan a napi penzum. Én meg hallgattam, és csodálkozva gyönyörködtem a természet szépségében, hogy egy ilyen kis madár is magában hordozza az élet szépségét, báját és az élni akarást. Óhatatlanul eszembe jutott Jézus szava a Hegyi beszédből, az ég madarairól és az Isten gondviseléséről. Lám, e kis lény nem aggodalmaskodik, teszi a dolgát, és örül a mostnak, a mának, vígan áldja Teremtőjét.
A reggelek már úgy kezdődtek, hogy a kismadárka énekelt. Mi meg csak kis verebünknek szólítottuk egymás közt, mert időközben már úgy hozzánk nőtt. Képes volt mindennap nekilátni szorgos munkájának. Nem sok ember cserélt volna vele, ahogy szálanként vitte fel az építőanyagot a tetőre. De ő csak dolgozott fáradhatatlanul, este meg énekben értékelte az elvégzett munkát, mint az a gazda, aki jólesően végignéz a birtokán egy hosszú, munkával töltött nap után.
A napok így sorjáztak egymás után. Az egyik ilyen éneklés során megjelent a tetőn egy veréblány, megnézte a fészket, de már repült is tovább. Verebünk tán többet remélt, ezért elkeseredett kicsit, de csak dolgozott tovább. Szívesen megvigasztaltam volna – ha tudtunk volna kommunikálni egymással –, hogy nálunk, embereknél is így van ez sok esetben: egy szép ház, egy menő autó, és természetesen rengeteg pénz tudja gyorsan megnyitni a „gyengébbik nem” szívét. Verebünk – mivel nem tudtunk szót váltani – nem foglalkozott velem, csak dolgozott nap nap után, és énekelt. És még akkor is, mikor fájó szívvel begyűjtött még egy-két újabb kosarat, bár kicsit szomorúbban, de konokul építkezett tovább.
Aztán eljött a várva várt pillanat, jött egy veréblány, aki egy-két tétova kör után leszállt a csatornára. Vagy a verébfiú tetszett meg neki, vagy az idő közben elkészült fészek, esetleg mindkettő. Ezt mindenki döntse el magában. Nálunk, embereknél is van olyan, hogy szerelem az első látásra, és vannak ugye érdekházasságok is, ha ezt nem is szoktuk bevallani. Az állatok nem ilyen alattomosan álszentek, ők ilyenkor csak az utódok felnevelésének lehetőségét nézik.
A mi kis verebünk élete párja szépen be is lakta a fészket, míg ő még gyorsabban dolgozott, mert egy építményen mindig van mit csinosítani. Lehet, hogy bizonyítási kényszer is hajtotta. Az sem elhanyagolható, hogy most már „főnöke” is lett. Észrevettem, hogy a mi kis verebünk tollazata már nem volt olyan rendezett, mint amilyen korábban szokott lenni, és látszott rajta egyfajta fáradtság és beletörődés is. Már nem is jött ki énekelni a munkanap végén. Azért én mégsem maradtam csiripelés nélkül, mert a szerepét egy könnyed mozdulattal átvette a veréblány. Ettől fogva ő hirdette, hogy fészektől az égig minden az övé, és minden érte van, és az élet szép.
Estefelé egyszer annyira elmerültem a madárcsicsergésben, hogy észre sem vettem, hogy már nem csak egyedül nekem tetszenek a trillák. Lábam mellett meglapulva, teljes áhítatban hallgatta a mi Cirmink is az előadást. Ha akarta volna, sem tudta volna levenni szemeit e különleges zeneforrásról. Lehet, hogy ő valami többet is látott, mint én, hiszen biztosan jobb a szeme az enyémnél? Vagy talán a verébmimika nyűgözte le annyira? Vagy a kettő együtt? Ránéztem a veréblányra, olyannak tűnt, mint amilyen mindig. Aztán rápillantottam Cirmire, ő teljes eksztázisban adta át magát ennek a zenei élménynek. Pupillája kitágult, már nem is pislogott, és mintha a száját is kinyitotta volna. Úgy tűnt, mintha láttam volna a rózsaszín nyelvét is egy pillanatra, amint egy kis nyál cseppent le róla. Megemberelem magam, bámulásommal nem zavartam tovább műértő áhítatában, mert mindenkinek jár a privát szféra.
Ettől fogva naponként már ketten figyeltük a veréblány énekét. De meg kell állapítanom, hogy mint közönség levizsgáztam, mert én mindig mozgolódtam, ki-be járkáltam a házba. Bezzeg Cirmi! Ő minden áldott nap, ugyanolyan mély áhítattal hallgatta végig elejétől fogva az előadást. Ezalatt a mi kis verebünk meg torzonborz külsővel robotolt, és beleszürkült a hétköznapok valóságába. Sajnáltam szegényt, a részvét és együttérzés öntötte el a lelkem. De hát ilyen a világ, semmi sem tart örökké!
Végül egyik nap a szokásos koncert elmaradt. Csend volt, a műértő közönségből is csak én jelentem meg. Mi történhetett? Mert az igaz, hogy én hanyag közönség voltam, de Cirmi nem hagyott volna ki egyetlen alkalmat sem. Keresem is hol lehet. Reméltem, hogy nem történt vele semmi. Aznap reggel már láttam, adtam is neki enni, akkor még teljesen jól volt. Biztos valami sürgős dolga akadt, de majd előkerül. Mindenesetre kissé furcsa volt a legfanatikusabb rajongó távolléte. Sokat nem volt időm foglalkozni az esettel, sok feladat várt még rám. Kis idő múlva újra kijöttem az udvarra valamiért, de még mindig csak a csend fogadott. Felnéztem, hát a verebek helyén Cirmi napozott, és mintha nem is szomorkodott volna, hogy a napi aktuális koncert végleg törlésre került.
Ez a természet rendje. Benne van a remény, a boldogságvágy, a sok munka, az elfáradás, az igazságtalanság, a tündöklés, az elszürkülés, de a bukás is. Benne van a kezdet és a vég, a születés és az elmúlás örök törvénye. Benne van az életre leselkedő állandó veszély is. Ilyen a veréb sorsa. Ilyen az ember sorsa. De a verebekre nézve eszünkbe juthat, és reményt adhat Jézus szava: „Ugye, öt verebet adnak két fillérért, de Isten egyről sem feledkezik meg közülük. Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” (Lk. 12,6-7)
