Az egyszerűség kedvéért nevezzünk messianizmusnak egy olyan érzületet és gondolkodásmódot, amely a tételezett jövő felől várja a boldog életet.
Messianizmus mindig volt és mindig lesz, minthogy a mindenkori jelen mindig elégtelen az elképzelt ideális jövőhöz képest. Az elképzelt ideális jövő tartalma pedig mindig az, hogy az ember képes meghaladni erkölcsi elégtelenségét, és képes létrehozni egy olyan világot, amelynek szervező motorja és elve nem a nyers fizikai érdek.
Ez az illúzió, amelyre minden „haladó”, forradalmi eszme támaszkodik, nyilvánvalóan félreérti az emberi természetet. Eszerint nem az emberrel van a probléma, hanem azzal, hogy eddig még nem alakultak ki olyan külső társadalmi körülmények, amelyek lehetővé tették volna az ember erkölcsi kiteljesedését. De ha ezek a történelmi feltételek létrejönnek, akkor végre megnyílik az út egy erkölcsileg vezérelt világ megteremtéséhez.
A „haladó”, balliberális messianizmusokba vetett makacs hit táptalaja mindig az a meggyőződés, hogy a világban rendet lehet rakni, a rossz kiiktatható, s ehhez csak arra van szükség, hogy a jó uralomra kerüljön. Mondani sem kell, hogy minden ilyen forradalmi jövőteremtési kísérlet csúfos, de inkább tragikus véget ért, s eddig semmilyen történelmi tapasztalat nem támasztja alá, hogy a remélt erkölcsi világrend valamilyen feltételezett emberi erőfeszítés révén megvalósítható lenne.
Ám ez a belátás valahogy nem bír általánosan érvényre jutni, úgyhogy egy cseppet sem kell csodálkozni azon, ha mindig lesznek újabb és újabb messianisztikus kísérletek, vagyis a remélt jövőre vonatkozó irreális ígéretek, amelyeknek milliók dőlnek be, s milliók hiszik el, hogy a szép, új világ immár megvalósítható.
Nem az. Az ember javíthatatlan.
Érdekes módon, az ma valahogy alig kap hangsúlyt, hogy a kereszténység véglegesen leszámolt az emberre vonatkozó minden illúzióval, s ezért messianizmusa nem sorolható a humanista-forradalmi világjobbító- és világmegváltó történelmi kísérletek közé. Természetesen a keresztény gondolat középpontjában is az ember jövője áll, csakhogy ez a jövő nem az emberi ittlét történetén belül, s nem az ember által valósul meg, hanem Isten tetteként, aki Jézus Krisztus feltámadásában mutatta meg az emberi jövőre vonatkozó akaratát. Ez a jövőkép meghaladja a balliberális-forradalmi jövőképek beszűkült horizontját, s nem is táplál olyan illúziót, hogy a világ paradicsommá alakítható. Az új ég és az új föld, amelyről a kereszténység beszél, nem e világ soha nem létezett „erkölcsi fejlődésének”, vagy valamilyen forradalmi kísérletnek a terméke. Aki a kereszténységben csak valamilyen humanista erőfeszítést lát, nem érti a kereszténységet.
Ugyanakkor ez a leszámolás mindenféle forradalmi világmegváltó ideával nem a világ igazolása, beletörődés, vállalhatatlan kompromisszum, hanem az a mély belátás, hogy van az egyetemes emberi léthelyzetben valami, ami az ember számára megoldhatatlan. Ez pedig az, hogy az ember soha nem lehet maradéktalanul az, akinek erkölcsileg lennie kellene. A balliberális messianizmusok azon a tévedésen alapulnak, hogy elhiszik, hogy az ember képes meghaladni önmagát.
Ilyen összefüggésben a kereszténység mindig is konzervatív. S konzervatívizmusa nem abból fakad, hogy szemben áll mindenféle forradalmi világmegváltó eszmével, hanem abból, hogy meggyőződése szerint az emberi lét feszültségekkel terhes alapadottságai állandóak, s ezért az ember mindenestől Istenre szorul.
