Tanévzárók, ballagások – igaz, még csak az iskolaudvarokon, néhol alsósokat és felsősöket külön odaszervezve, de legalább már vannak, zajlanak. Lehet együtt lenni, lehet pedagógusoktól, diákoktól, egymástól elköszönni, a továbbtanulóktól egy kicsit végleg, a többiektől egy nyárra. A tavalyi évzárók még ilyenek se voltak.
Megható, ünnepélyes, búcsúzós – fellélegzős, vakációkezdős, kiszabadulós – és szembenézős alkalmak ezek, már ami az év végi bizonyítványokat illeti. Szembesülés a jegyekkel, a tanulmányi munka értékelésével, saját teljesítménnyel, tanárok ítéletével. Büszkén, elégedetten vagy csak belenyugodva, esetleg csalódottan, dühösen, elkeseredve…
Annyi minden ott van ezek mögött a jegyek mögött. Igyekezetek és lustaságok, figyelem és szétszórtság, tehetség és korlátozott képességek is. Biztonságos és nyugodt családi háttér, esetleg otthoni feszültségek és gondok, vagy a kívülálló számára igazán fel sem fogható nehézségek. És jócskán benne van a tanár is a maga munkájával, segítőkészségével, biztatásával, és sajnos mindezek ellentétével vagy hiányával is. Akik az oktatásban részt veszünk, mind benne vagyunk.
Én amúgy szeretek a mi kis helyi általános iskolánk osztályozó értekezletein részt venni.
Nem, nem, félreértés ne essék, nem osztályozni szeretek! Megteszem, ha nagyon muszáj, mert persze tudom, hogy kell valamiféle visszajelzés a szülő, család és elsősorban a diák felé arról, hogy milyennek látom a munkáját, figyelmét, odaszánását az órákon, a feladatokban. Bár éppenséggel hittanból, állami iskolában ennek nem sok értelmét látom. Nem is veszem szigorúan egyáltalán.
Vannak alapelvárások, kelltudnik, illiktudnik, de ezt megugorja előbb-utóbb mindenki. Ám hogyan lehetne értékelni-osztályozni bármit is olyan órákon, amikor egy-egy bibliai történet kapcsán a családi konfliktusok kezelése vagy a gyász feldolgozása vagy a barátságbeli hűség vagy a kiközösítés vagy éppen az önértékelés témája jön elő – megérintő beszélgetésben vagy parázs vitában? Sehogy.
Az említett osztályozó értekezletekben is azt szeretem inkább, hogy bár a szaktanári jegyek már megvannak nagyjából, azért végigveszünk minden diákot magatartás és szorgalom értékelésével, és itt nálunk igenis tapasztalom a pedagógusok empátiáját, az előkerülő gyereknevek nyomán kunkorodó mosolyt vagy felszakadó sóhajtást. És amikor gond merül fel, szavazunk, és kerekedhetnek még a jegyek is, többnyire fölfelé.
Nem tudom, egy „fordított értekezleten” a diákok hogyan osztályoznának minket, engem. De azt tudom, hogy iskoláink kijárásával nem érnek véget az értékelések senkinek az életében. Valamilyen módon továbbra is „osztályoznak” minket emberi közösségeinkben, a munkahelyen, a településen, a gyülekezetben, a családban. Kapunk érdemjegyeket pozícióban, megbecsülésben, szavakban, tekintetekben. A világháló „közösségeiben” kapott dicséretekről vagy beszólásokról nem is beszélve.
Az iskolai bizonyítványt néha talán nehéz volt hazavinni, megmutatni. De ezeket az „élet-osztályzatokat” már nincs kinek hazavinni. Nekünk kell elfogadni, jóleső büszkeséggel vagy felháborodott tiltakozással, és – ami még nehezebb – bölcsen és helyesen kidobni vagy eltenni önmagunkban. A saját ön-értékelésünk mellé.
Mert bár a közvetlenül vagy a közösségi médián ránk zuhogó kritikákat, meg a hamisan tökéletes képeket és példálózásokat megpróbáljuk hárítani – azért mégiscsak hatnak ránk. Ugyan kapaszkodunk olyan jól hangzó, tanult kijelentésekbe, hogy én így vagyok jó, senki véleménye nem érdekel, így kell elfogadni, nekem nem kell megváltozni, megszoksz vagy megszöksz – szívünk mélyén tudjuk, hogy ez nem így működik, és igenis az énnek fejlődni kell tudni.
Mindehhez pedig ott van bennünk az akkor is és így-is-úgy-is zakatoló kérdésfolyam: jó gyerek, jó férj/feleség, jó szakember, jó anya/apa, jó ember vagyok én? Ez a belső önértékelés a legfontosabb, mert ez a legerősebb. Akinek ez megharcolt és rendbe tett, annak beszélhetnek kígyónyelvek is, belső békessége van. Többnyire magabiztos, mégis szerény, önérdek-érvényesítő, de nem agresszív. Asszertív de/és konstruktív. Akinél pedig belül inognak az eresztékek, az annál harsányabb, kritikusabb kifelé. Vagy egy szomorú, lét-mezején lapuló nyuszi.
Ki mond ki rám egy akkora IGEN-t, SZERETLEK-et, ELFOGADLAK-ot – úgy, hogy tényleg ismer, mindent tud rólam –, hogy elvehetetlen értékem, összeroppanthatatlan lét-bizalmam, sziklaszilárd és öröm-ízű én-alapom legyen a saját mocsaramban? És elég bátorságom és erőm látni, megbánni, és mégis szeretni önmagam?
De most így szól az ÚR, a te teremtőd, a te formálód: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az ÚR, vagyok a te Istened, a te szabadítód! Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek.
Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és az Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.
Ez a szeretet, ahogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.
MI ISMERJÜK ÉS HISSZÜK AZT A SZERETETET,
AMELLYEL ISTEN SZERET MINKET
Részéről ez nem jópofizás, nem hájpolás. Nem szánalomból kozmetikázás. Ez nem osztályzat, nem érdem-jegy – mert nincs érdem és Ő nem osztályoz. De nekem ez mindennél érvényesebb értékelés!
