Épphogy elhagyva a tavaszt, szeles napon beszélgettem egykori iskolatársammal, Balog Anna lóasszisztált tréner, coach-csal. Gyönyörű környezetben, a bakonyi Hárskúton váltottunk szót refis időkről, életszakasz barátokról, segítő szakmáról. Ahogy egykor, most is lendületes, karakteres és csupaszív, sőt még tapasztaltabb.
„A német csaj” – így hallottam először rólad Pápán, a Refiben. Miért így határoztak meg téged?
Azért, mert anyukám német, és éppen akkor jöttem el Németországból, így lettem én a „német csaj”. Ez a költözés is egy fontos rész, mozzanat és persze tanulás is volt az életemben. Amikor önismeretileg dolgozni kezdtem magamon, akkor összeszámoltam, hogy eddigi életem során nagyjából tizenötször költöztem. Hozzávetőleg kétévente költöztünk – erről gyerekként nyilván nem én döntöttem, később pedig úgy tűnt számomra, ez a normális. Nehéz volt, de ez által váltam azzá, aki most vagyok. Nincs olyan barátnőm, akivel az oviba együtt jártunk és utána iskolások is együtt voltunk. Viszont mindig vannak életszakasz-barátnőim. Ahogy változom, úgy kísér egy-egy fontosabb barátnő, aki hozzám képest másként változik, ő sokszor másfele megy azután. Ezekből a költözésekből, az állandó változásból viszont rengeteget tanultam.
Dolgozol magadon – így mondtad. Miért van erre szükség?
Azért kezdtem magamat komolyan venni és magamon komolyan dolgozni, mert nem éreztem jól magam a bőrömben. Összehoztunk egy mozaikcsaládot úgy, hogy nem tudtuk mivel jár. A gyönyörű, elsöprő szerelemből ott álltunk a mindennapi maszlag közepén, és minden más volt, mint képzeltem. Megterhelte a lelkemet és a szervezetemet. Kezdetben kívülről, másnál kerestem és vártam a megoldást. Ilyen-olyan módszerekkel próbálkoztam, mondván javítsatok meg, csináljatok valamit, adjatok valamit, hogy meggyógyuljak. Rájöttem, hogy kiabálhatok én a jó Istennek, hogy gyógyíts meg Teremtő, ha magamat nem teszem bele, csak várok, és nem mozdulok előre.
Amióta tudatosítottam, hogy a megoldást saját magamban, a saját hozzáállásomban, a saját cselekvésemben kell keresni, abban, hogy én teszek, és nem csak kiabálok felfelé, hogy „ments meg”, azóta érzem a fejlődést, az egyensúlyt. A teljes nyugalmat, megnyugvást elérni itt a földön sosem fogjuk. Ez rendben is van így, mert tudom, hogy a teljes egyensúly és teljes nyugalom Őnála lesz odafent. Addig viszont lehet törekedni, tenni érte.
A kezdő lépés tulajdonképpen az, amikor felismeri valaki, hogy rendben van „nem jól lenni”. Ennek kapcsán hogyan jött létre a Facebookon a Stresszmentesítő Női Közösség?
Szerintem nagyon mérgező, amikor padlón lévő embereknek azt erőltetik, hogy bennük, velük van a baj, ők nem képesek pozitívan látni a dolgokat. „Nyugodj meg”, „ne hisztizz”, „ne panaszkodj”, és hasonló mondatok, amik sokszor az égvilágon semmit sem segítenek. Vannak élethelyzetek, amikor mélyre kerül az ember, és helyet, időt, teret kell adni annak, hogy kimondhassa, kiventilálhassa nehézségeit, félelmeit, aggodalmait. Vannak nagyon nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetek, olykor fizikai okok, amikor valaki éppen tényleg nem látja, nem tudja látni, hogy merre van az előre, merre mozduljon, és hogyan vegye észre a szépet. Ilyenkor szerintem nem az segít, hogy még jól lehordjuk, miért ilyen negatív éppen, sokkal inkább arra van szükség, hogy első körben megértést, szeretetet tanúsítunk. Később aztán a támogatásunkkal akár megtalálhatja az utat, felfedezheti az erőforrásait, új erőre és energiára lelhet.
Egy olyan teret szerettem volna létrehozni, ahol a nőknek lehetőségük van kimondani, megosztani a nehézségeiket, elakadásaikat. Ahol rendben van néha nem jól lenni. Egy jó szó, egy jó ötlet, egy jó kérdés, az együttérzés, az ítéletmentesség sokszor már segítenek abban, hogy valaki meg tudja oldani az adott helyzetet. Sokat segít a nehéz szituációkban, ha valaki jobban tudja kezelni a stresszt, ha vannak technikái, amikhez tud nyúlni, ezért a misszióm egy része az is, hogy megtanítsam, olyan eszközöket adjak a tagok kezébe, amikkel könnyebben elbánnak, amik segítenek a stresszhez való viszonyulásban.
Mindig ilyen tudatos voltál életed során? Például iskolaválasztások alkalmával?
Hát… Ez tök jó kérdés! Pápa, a Refi kamaszos dacosság miatt jött, mivel nem akartam négy testvéremmel együtt lakni. Aztán a veszprémi idegenforgalmi azért volt, mert KP (Kovács Péter, akkori igazgatóhelyettes –a szerk. megj.) azt mondta, hogy tizennyolc évesen ne menjek pszichológiára, s amit mondott, az nekem akkor „szent” volt. Ezzel a történettel később meg kellett küzdenem, de most így utólag azt mondhatom, valamilyen szinten igaza volt.
Aztán jött egy szikra, és elképzeltem magam egy pompával teli szállodában, csillogó dekor, fehér törölköző, arany szappan, és minden, ami kell. El is végeztem az idegenforgalmi és szállodát, dolgoztam értékesítési vonalon, onnan aztán elmentem az Osztrák Nagykövetségre rendezvényt szervezni, diplomáciáskodni, irodát vezetni. Azidőben végeztem el a Corvinuson a politológiát, ami már tudatos volt. Ugyanakkor vicces is, mert aznap, amikor felvettek politológiára, pozitív lett a terhességi tesztem. Gyors újratervezés, alkalmazkodás – ezt a költözéseknek hála már megszoktam. Aztán nagyon gyorsan, tizennyolc hónapra rá megszületett Benedek. Kemény volt úgy szakdolgozatot írni, védeni és záróvizsgázni, hogy egyedül voltam, szoptatásért üvöltött a gyermekem, a másik meg másért, de meglett. Voltak elképzeléseim, a Nézőpontnál kezdtem dolgozni, de két kicsi gyermekkel karriert csinálni – már nem tudtam és akartam volna. A harmadik gyermek megszületése után egyértelmű volt számomra, hogy a hagyományos értelemben vett karriert – nem opció. Lett helyette sokkal jobb: a férjemnek hála lehetőségem van megteremteni azt, ami igazi szerelem, amit igazán élvezek, és amivel azt gondolom, sokkal nagyobb hozzájárulás tudok lenni az emberek számára. Saját lovaimmal kísérem a hozzám érkezőket az önismereti útjukon. Igazi szerelemmunka, sokat lehetek a lovaimmal, és láthatom azt, ahogy másoknak is olyan irányba fordul az élete, amelyre ők szeretnék.
Budapestről hogyan kerültél újra Dunántúlra, és mit jelent neked ez a vidék?
Az első férjem Balatonalmádiba való volt, és amikor halála után egyedül maradtam a gyerekekkel Budapesten, akkor azon gondolkodtam, hogy kimegyek Bécsbe vagy politikai pályán folytatom az utamat. Aztán se ez, se az nem valósult meg, mert berobbant az életembe a férjem, aki szintén dunántúli. Egyébként a barátnőmmel tájékozódási lovasversenyre ide jártunk Dunántúlra, itt is ismerkedtünk meg a férjemmel. Családilag nem kötődöm ehhez a vidékhez. Édesapám borsodi, kötődik még Debrecenhez és Budapesthez, de ide egyáltalán nem. Én vagyok itt itthon. A táj lenyűgöző, és a falunkban tök jó fejek az emberek.
Az online felület, ahol megjelenik majd ez az interjú, a dunántúli reformátusokhoz kapcsolható, ezért ha már megkérdeztem mit jelent Dunántúl, hadd kérdezzem meg, mit jelent az, hogy református vagy?
Istennel, a Teremtővel szoros a kapcsolatom, de nem egyházi keretek közé szorítva. Sokkal inkább a természetben, az állatokkal való kapcsolódásban találom meg azt, ami számomra a szentséget, a hitet jelenti. Refis kamaszként rám nehezedett az az elvárás, hogy lelkészgyerekként viselkednem kellene, de nem sikerül. Az én érzékelésem szerint Isten nevében sokszor lettünk megtorolva kamaszként, és az egyházi struktúrában sok képmutatást értem tetten, így nem a keretekbe zárt hit jelenti nekem elsőrenden a református mivoltomat.
Bár nem jártok rendszeresen gyülekezetbe, de a keresztyén értékek megvannak, mint szeretet, jóság, hűség, béketűrés, házasság, keresztség, bűnbánat, irgalom imádság…?
Azok igen. Állandóan aszerint élünk, el nem maradhatnak tőlünk. Akkor érzékelem a legjobban, amikor nem keresztyének között fordulok meg. Számomra nem volt kérdés soha, hogy templomban házasodom, hogy a gyermekeim reformátusnak lesznek keresztelve, és nem zárkóztam el attól sem, hogy egyházi iskolába járjanak. Saját döntésük, hogy most konfirmálni szeretnének, természetesen ebben támogatom őket. Az alapvető értékek is megvannak, csak nem burkolom be kő reformátusba. Talán kissé dekadens, hogy éppen a kilencvenedik zsoltár a kedvencem: Tebenned bíztunk eleitől fogva.
Mégis: minden benne van. Hogy nem egyedül magamban kell csak bíznom, hogy nem egyedül vagyok ebben a világban a kihívásaimmal együtt, hogy tudhatom: van ott valaki, aki mindig van, aki a végsőkig kitart mellettem.
A Refivel kapcsolatban kritikus szemüveged van, mégis fontos része az életednek, és kezdeményezted egy internetes kapcsolati háló kiépítését aszerint, hogy ki mihez ért. Lett ennek valami eredménye?
Az elmúlt Covid-időben kicsit elsinkófáltam, mentségemre legyen szólva, hogy három gyerekkel voltam itthon, nem tettem bele elég energiát, hogy a többieket pörgessem. Az ötletet az az élmény adta, hogy a refisek mindenhol ott vannak! Polgármesterek között, gyermekorvosként, vagy éppen a kikericsirtáshoz szakemberként is ők szólnak hozzá. Tudok segítséget kérni tőlük, és ők is fognak tudni tőlem segítséget kapni. Aki egyszer refis, örökké refis marad.
Egyébként valóban kritikus a szemüvegem a Refivel kapcsolatban, de ha nem lett volna az az iskola, akkor kábé meghaltam volna. Sok minden nem volt jó ott, de ott voltak azok az emberek – jó és rossz értelemben is –, akik nélkül ma nem az lennék, aki vagyok. A Refi nagyon megtartott. Főleg Éva néni (Dr. Czapáry Endréné Pataky Éva tanárnő –a szerk. megj.), aki anyám helyett anyám volt, és a mai napig példa az életemben tartása, egyenessége, ereje, igazságossága. Szerintem Éva néni a világ legerősebb és legintelligensebb nője, aki elbánik mindenkivel és mindennel IS. (Nagyon remélem, hogy olvassa majd az interjút, ezért itt is szeretném kifejezni a hálámat és szeretetemet, azt a nagyrabecsülést, ami mindig a részem lesz. Amikor meghalt az első férjem, akkor Éva néni csak annyit írt: Drága Annám, kívánok Neked sok erőt pótolni a pótolhatatlant. Ez a mondat segített át nagyon sok nehéz pillanaton, és az a tudat, hogy Éva néni mindig ott van nekem.) Ő rendet tett az osztályban, és bennem is. Hétfő reggel osztályfőnöki, aki bűnös, álljon fel! Én felálltam, mert olyan, hogy én ne tettem volna valamit, biztos nem fordult elő „refis mérce” szerint. „Lógtál óráról. Bevállalod a bűnösségedet? Igen. Mit tudsz azért tenni, hogy jóvá tedd a rossz pontodat?” Úgy gondolom, hogy aki hiteles, magát adó ember volt, azt csípte Éva néni, aki sunyi és kétszínű volt, azt utálta. Én őszintén adtam magam, és ráadásul közös volt bennünk a lelkészgyerek helyzete is.
Visszakanyarodva a refis évektől a Stresszmentesítő Női Közösséghez, hadd tegyek fel egy kérdést! Ez egy küldetés arra nézve, hogy rávedd az embereket, vállalják fel, hogy nem mindig napfényes a világ körülöttük és bennük?
Egyrészt küldetés, másrészt szerettem volna egy olyan női közösséget, ami egyfajta védőhálót jelent a tagok számára, és természetesen valamilyen szinten énmárkaépítés is, hiszen ez az a felület, ahol megismerhetnek, ahol épülhet a bizalom, ahol betekintést nyernek a munkámba.
Családunkban lelkészek vannak, szociális munkások, óvónők, védőnők, pszichológusok és lovas terapeuta, vagy éppen én, mint lovas tréner és coach – gyakorlatilag mindenki ugyanazt csinálja abban az értelemben, hogy embereknek segít, csak más a megnevezése területenként. Mind segítő szakemberek vagyunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindig jól vagyunk. A mi életünkben is vannak kihívások, nehezebb időszakok. Ez azonban teljesen rendben van így. És az is rendben van, ha nem csendben szenvedünk, hanem felvállaljuk őszintén azt, ami éppen van. Nem kell csendben szenvedni belül, hanem ki szabad mondani. A Stresszmentesítő Női Közösség ennek az őszinte kimondásnak igyekszik teret adni. Létrehoztam és építek egy olyan közösséget, ahol nem a lesajnálás, vagy a mérgező pozitivitás a „menő”. Egy olyan női közösség alakult, ahol megértés és egymás támogatása az, ami összeköt. Elvárások, megjátszás és szerepek helyett ölelő megértést adok, aminek a célja a beragadt helyzetekből való továbblépés lehetősége. Fontos, hogy ideje van a sírásnak, és annak hogy megengedjük magunknak a sírást.
Ideje van a lovaknak is. Tanultad vagy kitaláltad az élményalapú lóasszisztált dolgokat?
Nem én találtam ki, de úgy, ahogy én csinálom, nyilván más nem csinálja. De tényleg! Már csak azért sem, mert minden segítő szakember saját maga is része annak a módszernek, amit képvisel. Ő is alakítja, formálja, a vele való kapcsolat pedig nagyban befolyásolja az önismereti munka eredményét. Én tanultam coachingot, lóasszisztáltat is, és ebből összeraktam a saját módszeremet, azt a látás- és szemléletmódot, ami az enyém. Magyarországon az, hogy valaki önismeretbe jár, úgy tűnik, még mindig ciki dolog. Pedig egyáltalán nem az, sőt szerintem nagyon is menő. Lovakkal meg még inkább!
A lovak mikor jöttek az életedbe?
A lovak valahogy mindig is az életem része voltak: emlékszem, már kicsi gyerekként fel voltam háborodva, hogy nem én vezetem a lovaskocsit. Mindig csodálattal töltöttek el ezek a hatalmas, érzékeny állatok. Később pedig kitartó „munkával” győztem meg édesapámat, hogy márpedig én lovagolni fogok. Egy év után ő is elhitte, aztán „így maradtam”. Természetesen voltak időszakok, amikor más dolgok voltak fontosabbak, de egy ló közelsége valahogy mindig mély hatással volt rám. Egy pár éves „lovas szünetet” követően a nagylányom vezetett vissza a lovardába: ő már tizenhat hónaposan erőteljesen a tudtomra adta, hogy ezt és nem mást. Később a férjem is így csábított el a fővárosból: a „saját ló a saját kertben” gondolata teljes mértékben meggyőzött, hogy érdemes ide költözni.
Aki ilyen hatalmas állatot irányít, az erős és határozott, fáradhatatlan és legyőzhetetlen?
Azt hiszem igen. Korán megtanultam a túlélést a költözésekkel. Elkezdtem az iskolát Magyarországon, majd folytattam Németországban, úgy, hogy nem tudtam rendesen németül írni, mégsem vesztettem évet. Vissza Magyarországra, egy budai elit általánosba, onnan megint Németországba. Később középiskolás koromban a hippikkel és anarchistákkal teli német egyetemi kisvárosból átkerültem Pápára, az iskola a határon hangulatba, ahol egy véletlen vissza nem köszönésért megvetés járt. Addigra már edzve voltam, és túltettem magam gyorsan. Bármi történik, nem aggódok, mert úgyis lesz tovább. A jó Isten telis-tele van meglepetésekkel számunkra, valamilyen szinten kénytelenek vagyunk beleállni ezekbe a helyzetekbe és a legjobbat kihozni belőlük. Ez a mi felelősségünk. Ebben a felismerésben erősített meg az első férjem halála is. A mentőhelikopter lezuhanása után nem engedhettem meg magamnak két kicsi gyerekkel és ez egyetemi képzéssel, hogy összeomoljak, hanem összeszedtem magam és mentem tovább. Azt gondolom, hogy ezért vagyok hiteles olyan emberek számára is, akik éppen nagyon nehéz élethelyzetben vannak.
Egyéni és csoportos foglalkozásokat is tartasz lovakkal?
Igen, bár a korona szétzúzta a csoportos alkalmakat. Nagyon szeretek vezetőfejlesztő tréningeket és csapatépítőket tartani, szívesen dolgozom olyan csoportokkal is, amelyek valamilyen téma köré szerveződnek. És természetesen dolgozom egyéniben is: főleg olyan nők érkeznek hozzám, akiknek a munka-magánélet egyensúllyal, az énidő hiányával vannak kihívásaik. Látni azt, ahogy a sokszor fásult, fáradt arcokon megjelenik újra az élet mosolya – ezért is érdemes ezt csinálni.
Hatékonyabb a lóval, mint társcoach-csal végzett foglalkozás, mert test, lélek, szellem részt vesz benne. A valódi élmények, a lóval való kapcsolódás által olyan tapasztalatok születnek, amelyekből a résztvevők nagyon sokat tanulhatnak meg önmagukról. A lóval való munka során nagyon mély és fontos felismerések születnek, fontos azonban, hogy mindig az itt és mostban, azaz a jelenben dolgozunk.
A lovakkal történő nonverbális kommunikáció hatására mélyebben olvasol az emberekben?
Nem nevezném olvasásnak, mert az olyan, mint amikor azt hiszed, a pszichológus belelát a fejedbe. Inkább nagyon intuitív vagyok. Bár ezt kisgyerekként is éreztem magamban, és mai napig a környezetemben sokakra ráérzek. Nem tudom, mi volt előbb: a ló vagy a ráérzés, mert mindegyik kiskorom óta velem van. Nagyon érzékeny vagyok, és sok mindent érzékelek, meglátok, a lovakkal való napi szintű kapcsolódás ezt a képességemet csak továbbfejleszti.
Egyszerűen azért tudok kérdezni, mert kapok Odafentről segítséget. Mindig velem van A VAN. Minden egyes nap rájövök erre.
A Bibliában a ló a harc, elnyomás jelképe, ellenben a szamár a béke állata. Látsz arra esélyt, hogy egyszer a szamarakat is kipróbálod?
Szerintem az életben pont fordítva van. A szamár állítólag harcos állat, néhány éve a Bükkben is megölt egy embert, aki betévedt a területére. Nyilván lehetnek békés szamarak is, de nincs velük semmi tapasztalatom. Igaz, Rebi lányom oltogat a szamár, az alpaka, és a láma irányába. Úgyhogy ki tudja, lehet, hogy egyszer lesz szamaras élményem.
Van egy kérdésem, három zárójelbe téve. Nem ezzel kezdtem, és nem is frontvonalba tartozó, mert nem ebből az aspektusból szólítottalak meg és hívtalak beszélgetésre. Ha nem akarod, nem írom majd le a válaszodat. (((Befolyásol és hatással van rád, hogy lelkipásztor Édesapád volt országgyűlési képviselő, államtitkár, miniszter, most pedig püspök, a MRE zsinatának lelkészi elnöke?)))
Persze, hogy hatással van rám! Van egy laza megfelelési kényszerem, igyekeznék megfelelni az elvárásoknak, de nem tudok. Mondjuk most már nem is akarok. Mindig is kicsit „out of the box” voltam. Sokat dolgoztam ezzel önismeretben, és most már azt mondhatom, rendben van, hogy az apám ott van, ahol van, és rendben van az is, ahol én vagyok. Nem kell miniszterelnöknővé lennem. Sokszor azt gondolják, nekem könnyű, biztos protekcióval értem el mindent. Édesapám tisztességes maradt: nem tolja a vállalkozásomat, nem szerez tisztességtelen előnyöket.
Mielőtt körbejárjuk a birtokodat, játszol velem egy villámkérdés-villámválaszt?
Naná!
Ügetés vagy vágta? Vágta.
Babgulyás vagy hidegtál? Hidegtál.
Bújócska vagy fogócska? Bújócska.
Bálám vagy Habakuk? Habakuk.
Magassarkú vagy csizma? Csizma.
Hagyomány vagy újítás? Mind a kettő! Ha csak egyik, akkor újítás.
Ereszkedés vagy kaptatás? Ereszkedés.
Zsoltár vagy dicséret? Dicséret.
Fotó vagy film? Film.
Bohóc vagy artista? Artista.
Zászló vagy kokárda? Zászló.
Kőszikla vagy magvető? Kőszikla. Hú, ez de jó volt! Köszi!
Köszönöm én is a beszélgetést, és sok-sok eredményes lóasszisztált alkalmat kívánok!
