Igen, a homoszexualitás bűn. Az egyház a Biblia alapján nem mondhat mást.
Csakhogy ez az állítás ma életveszélyes, mert igen sokakból zsigeri elutasítást, sőt tiltakozást vált ki. Az az abszurd helyzet áll elő, hogy sokak szemében az egyház által tolmácsolt üzenet szeretetlennek, gyűlölködőnek, ítélkezőnek tűnik fel, míg a “love is love” jelszava magától értetődőnek. Két állítás, amely kizárja egymást. Hogyan is lehet az egyház szemében bűnös egy olyan jelenség, amelyet mások a szeretet megnyilvánulásának tartanak?
Ez a körülmény igen kellemetlen helyzetbe hozza az egyházat, hiszen valami olyasmit mond, ami visszatetszést kelt sokakban, s ami csak tovább növeli azoknak a számát, akik elfordulnak tőle. Nem véletlen, hogy Nyugaton, ahol már ijesztő méreteket ölt a nemi útkeresés, az egyház már nem bírja a társadalmi nyomást, nem akar szembe kerülni emberek millióinak a szexuális identitásról alkotott véleményével, s beadja a derekát. Az egyház tehát egy defenzív, védekező magatartást vesz fel, s attól való féltében, hogy elveszti az emberek jelentős részének a szimpátiáját, inkább enged. Ne legyenek kétségeink: a szexuális elbizonytalanodás ijesztő méretű tünetegyüttese nálunk is meg fog jelenni, sőt már megjelent, legfeljebb csak nem olyan nyilvánvaló, mint a „fejlettebb” országokban. Van egy olyan sejtésem, hogy e téren nem igazán tudjuk, mi zajlik a társadalmi mélyfolyamatokban. Attól tartok, semmi jó, ami előbb-utóbb robbanni fog, s a magyar társadalom szellemi-lelki arculata rövid időn belül brutálisan meg fog változni. Ne legyen igazam.
Az igazán nagy kérdés itt is az lesz, hogy keresztény nézőpontból mit kezdjünk vele, mit mondjunk róla. A dilemma óriási. Ha ugyanis az egyház azt mondja, hogy a homoszexualitás és mindenféle, a hagyományos férfi-nő képlettől eltérő nemi identitás bűn, akkor szembekerül sokakkal, ha viszont beleilleszkedik a liberális értelmezési sémába, akkor kénytelen feladni az évezredes bibliaértelmezési hagyományon alapuló meggyőződését, és szembekerül önmagával.
A probléma gyökere abban van, hogy amikor az egyház bűnről beszél, akkor valami egészen mást ért alatta, mint amit a bűn szó jelent a mai köznapi nyelvben. A bűn ugyanis az egyház Biblián alapuló tanítása alapján nem egyes emberek, embercsoportok jellemzője, amelynek alapján vannak „jó” és „rossz” emberek, „bűnösök” és „nem bűnösök”, hanem a bűn az egyetemes emberi természet kitörölhetetlen és meghaladhatatlan része. Ez egy eléggé erős állítás, amelynek az alapja egyes egyedül az a belátás, hogy az ember erkölcsi minőségének a mércéje nem a másik ember, hanem Isten. Köznapi értelemben van ugyan „jó” ember és „rossz” ember, de Istenhez képest senki sem jó, s nincs is olyan ember, aki maradéktalanul meg tudna felelni Isten akaratának. Amikor tehát az egyház bűnről beszél, akkor nem stigmatizál, nem megbélyegez, hanem egész egyszerűen azt mondja, hogy az ember erkölcsileg elégtelen, és soha nem tud az lenni, akinek Isten akarata szerint lennie kellene. Bűnös. Akinek pedig efelől kétségei lennének, vessen egy futó pillantást az ember történetére, s kérdezze meg, miért nem sikerült eddig megteremteni a szép, jó és békés életet mindenki számára. Majd, ha az összes atombombát megsemmisítettük, térjünk vissza erre a kérdésre. Addig pedig hagyjuk azt a maszlagot, hogy az ember jó. Az egyháznak az a mondanivalója, hogy az ember egyetemlegesen és mindenkor bűnös azért vált ki sokakból visszautasítást, mert túlságosan kemény és kőkeményen realista.
Ha tehát az egyház azt mondja, hogy a homoszexualitás bűn, akkor egész egyszerűen egy jelenség erkölcsi tartalmát minősíti, de nem azt állítja, hogy „a bűnösök a homoszexuálisok”, szembeállítva őket a “jó” emberekkel. Az üdvösségre nézve, Isten mércéjéhez képest mindenki bűnös, még a „jó” emberek is, s még azok is, akik azt állítják, hogy a homoszexualitás bűn. Magyarán, mindenki Isten irgalmára szorul. Ez a megváltás értelme. A jó hír az, hogy Isten irgalma mindenki számára hirdetve van. Nincs kivétel.
Sajnálatos módon a nemi elbizonytalanodás ijesztő terjedésének értelmezését ma szinte kizárólag a liberális nézőpont uralja, amelynek az a jellemzője, hogy nem lát benne semmi rosszat, sőt természetes és támogatandó fejleménynek tartja.
Amikor viszont az egyház azt állítja, hogy a homoszexualitás bűn, akkor nem a homoszexuális embertársaink fölötti végső ítéletmondást gyakorolja (ezt hagyjuk Istenre), hanem képvisel egy, a liberálistól merőben eltérő nézőpontot, rámutatva arra, hogy itt valami olyan jelenséggel állunk szemben, ami rossz. Mégpedig társadalmi méretű rossz, válságjelenség, amelynek egyre több áldozata van.
Ezt az álláspontot pedig igenis fent lehet tartani. A nemi identitások körüli zűrzavar a morális-szellemi-spirituális válságban lévő nyugati társadalmak tünete. A hanyatlás, a szétesés, a dekadencia egyértelmű jele. Ekként is kellene kezelni, s nem pedig úgy, mintha valamiféle természetes fejleménnyel lenne dolgunk.
Amikor tehát az egyház azt mondja, hogy a homoszexualitás bűn, akkor erre hívja fel a figyelmet, s messze nem akarja a „jók”, a „bűntelenek” nevében egyedüli bűnösöknek kikiáltani a nemi útkeresés válságtünetének áldozatait.
Sőt, az egyetlen járható út az együttérzés, az empátia, de ez sohasem jelenthet igazolást. Igenis ki kell mondani, hogy itt valami nagy, összetettebb és átfogóbb baj van, amelynek a szexualitás körüli elbizonytalanodás és az azt támogató ideológia csak egy része.
Az átfogó baj az, hogy a valaha volt keresztény Nyugat a széthullás és a teljes szellemi összeomlás közelébe került.
