Jézus megérintette a süketnéma embert, a fülét és a nyelvét is. Még mindig pogány vidéken jár Jézus, olyan helyen, ahol a zsidó ember nem érinthetett meg senkit, mert tisztátalanná vált. Jézus érintése hirdeti, hogy Isten gyógyító és megváltó érintése mindenkié. Jézus érintése nemcsak gyógyító céllal történt, hanem a szeretet és a közösség kifejezését is jelentette. Nem mindegy, miként érintem meg a másikat. Jézus érintése az Isten hatalmának érintése, szeretete, közösségvállalása. A személyes terek átlépése, a másik személyes terébe való belépés, akár érintéssel is, joggal, csak indokolt esetben lehetséges. De ma szinte tilos az érintés, egyre ridegebb is a világ; illetve, ha megérint például egy orvos keze, milyen az az érintés? (31–33)
Jézus, többet tett ennél, mert Ő maga is több volt egy orvosnál. Jézus imádkozott a süketnéma beteg felett, megnyitotta a beteg életét. Minden betegség életünk zártságából fakad, megoldatlanságából, amely lebénítja egy-egy szervünket, majd az egész életünket. Megnyílni Isten előtt, ez a gyógyulás, ezután kellő módon meg fogunk majd nyílni mások felé is. Megnyílni az Úr előtt kell, hallani és érteni az Igéjét; majd az emberek felé azért kell ez a nyitottság, hogy Urunk örömhírét hirdessem, szóljam, továbbadjam, és nem azért, hogy magamról beszéljek. Aki nyitott Isten felé, az egészségesen nyitott mások felé; azaz lehet zárkózott is, egy nyilvánosságra kiéhezett világban. Ez azonban már nem egy beteges, hanem egy gyógyult zárkózottság (34).
Jézus megtiltotta a gyógyult embernek, hogy híresztelje azt, ami vele történt, de senki nem tudta magában tartani a csodát. Ennek a jelenetnek ismert a hagyományos magyarázata, miszerint erre a messiási titokra azért volt szükség, mert Jézus személyének titka nem a csodákban tárul fel igazán, hanem a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál. Ő nem csodadoktor, hanem Isten Fia, Megváltó. Majd utána lehet Őt hirdetni igazán. De ma is csak akkor lehet az Urat hirdetni, ha Ő elkészíti arra a helyet és az időt. A vasárnapi istentisztelet például egy ilyen rendszeresen előkészített alkalom erre, és persze életünk számos alkalma lehet a bizonyságtétel idejévé. Amikor azonban nem az Úr parancsolja, hogy szóljunk, akkor ócska, unalmas, fárasztó fecsegőkké leszünk; vagy életveszélyessé is lehet a beszédünk. Ahol nem az Úr érint és nyit meg, ott jobb hallgatni; főleg, ha erre Ő ad parancsot (36). Ahol azonban Ő készíti elő a szólást, ott szólni kell, az Urat kell hirdetni, aki mindent jól tesz (1Mózes 1,31), aki a süketeket hallókká teszi, a némákat beszélőkké, a halandót üdvözíti, megtartja (37).