A Jézus iránti tisztelet és szeretet megtartja a józan rendet, de a hitvalló pillanatban áttöri a szokásos kereteket. Az asszony váratlan megjelenése, odaadó tette, amellyel Jézus elé önti élete minden eddigi kincsét, a drága kenetet: megdöbbentő volt. Ezzel szemben áll a többiek józan méltatlankodása, akik pazarlásnak tartják az asszony tettét, hivatkozva arra, hogy a drága kenet árából meg lehetett volna segíteni a szegényeket… Kegyelmi állapot, ha elérkezik életünkben az a pillanat, amikor már nem kell „viselkednünk”, mert csak egyetlen helyes viselkedés létezik majd: leborulni az Úr előtt, mindent kiönteni, mindent átadni, mindent elengedni és mindent Őtőle várni. Ez az odaadás a Szentlélek műve, túl minden emberi önzésen, okoskodáson, büszkeségen és hősködésen! Ez az egyetlen tett, ami nem pazarlás; minden másban tékozlunk, ha nem hittel tesszük azt (3–5).
Jézus jó tettnek nevezi az asszony cselekedetét. Ez a jó tett nem erkölcsi tett, miközben tőlünk mindig csak ezt várják el mások. A szegények megsegítése fontos, de a keresztyén szolgálat lényege más, és éppen ebből következhet majd a szegények segítése, illetve magának a szegénység ügyének megoldása is. A szegénység megoldása mindannyiónk feladata és felelőssége, kivétel nélkül, hívőké és hitetleneké egyaránt. Ez tényleg egy erkölcsi kérdés. Valljuk azonban, hogy ez a kérdés, igaz megtérés nélkül soha nem fog megoldódni. A szegényekre soha nem szabad hivatkozni, mások ellenében, a szegényekért tenni kell, amíg van szegénység! (6–7)
Az asszony tette hitvalló, prófétai tett volt, amely Jézus jelenlétének rendkívüli alkalmát ragadta meg, és amely rámutatott Jézus személyének, küldetésének páratlanságára: királlyá kente a halálba menő Jézust, meglátva Őbenne az örök élet királyát. Maga Jézus magyarázta ezt így, amikor az asszony tettét és az evangélium örömhírét összekapcsolta egymással. Az evangélium: az Ő halála és feltámadása. Jézus Ura az eseményeknek, nem pedig elszenvedője, aki túlmutat az eseményeken, arra az időre, amikor örömhírként hirdetik majd halálát és feltámadását, mint az egész világ egyetlen és örök reménységét. Az asszony megtette, amit tehetett, amit tennie kellett, és ez éppen elég; de közben ez az asszony az Isten eszközévé lett. Ez adhat a mi életünknek is értelmet, örök tartalmat, boldogságot; az Úrban! (8–9)