Kommunikáció. Van neki fogalma, funkciója, vannak fajtái, tényezői. Van tudománya, viszont tartalma mintha egyre kevesebb lenne. Tud „tömeg” lenni, de személyes is. Egyik formája hatalom, a másik kincs. Társadalmunkban eszményítik, néha bálványozzák. Mindenki használja, de mégis van rejtett misztikuma. Aki ebből merít, az több tud lenni, mint ami valójában. Gyógyít, összekapcsol, megértet, összezavar.
A kommunikáció egyik fő alkotója a szó, a beszéd. Épít, vagy szétszed. Lásd például Bábel esetét. A túlzott elbizakodottság miatt Isten összekavarta a nyelveket, beszéltek, de nem értették meg egymást. Néha érzek párhuzamot a mával… Sokan sokféléről beszélnek, de a meghallással már kevesebben élnek.
Aki a sok szót uralja, az a szószóló. A szószólók tudják meghatározni a közbeszédet. Szaknyelven „tematizálják” azt. A közbeszéd pedig nincs rózsás állapotban. Ha szóba hozunk valamit, rögtön akad száz másik szó, bántó, megszégyenítő replika. De ez ne keserítsen el minket. Mert ami ránk bízatott elmondásra, az szégyen nélkül elmondható: „Mert szégyent nem vallanak, Akik hozzád esedeznek, Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek.” – szólít meg szép református énekünk. Ne bátortalanodjunk el, ha tematizálnak, kisajátítanak szavakat ellenünkbe. Ha szóba elegyedünk, és kell, bátran álljunk ki keresztyén értékeink mellett, szóljunk Istenbe vetett hitünkről, a tőle való elszakadás gyötrelmes következményeiről. Szóljunk, mert néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Szóljunk, mert rajtunk múlik, hogy az utánunk következők szólhatnak-e még róla. Azok a szavak nem lesznek pusztába kiáltva. Szóval szóljunk, ha kell, nem lépten nyomon, de ha kell, akkor jól érthetően, nem bántóan, de határozottan.
„A hírnök jön és integet, hírek már rég nincsenek” – szedte rímbe szavait Menyhárt Jenő még a nyolcvanas években. Nézve a kommunikáció egyik pillérét, a híreket, ez ma is aktuális. Dömping van, tartalom kevesebb. Ebben a hírtelen hírdömpingben nehéz megtalálni a valóban fontosat. Én most idehozok egyet: megtartották a Kárpát-medencei református újságírók konferenciáját. Ez a cím önmagában elég fontos hír, mert az a tény, hogy vannak református újságírók, nemcsak azt jelenti, hogy van reformátusság, hanem hogy van a híreknek egy szegmense, ami a reformátusság számára kell, hogy releváns legyen. És vannak, akik a világot ellepő szóáradatból megkeresik azokat a szavakat, amik Jézus Krisztus felé mutatnak, amik egyházunk életét, múltját, jelenét és jövőjét hangoztatják.
A találkozó elsősorban szakmai volt. Nem kesergő, búslakodó hangulatban, hisz minden egyéb híresztelés ellenére nem dőlt még meg az Isten világa, a keresztyénség élő közösség. Annak a többszáz éves múltnak, amit az egyház uralt a kommunikáció terén, még ma is van érzékelhető hatása. Ezt hangsúlyozta Köntös László egyházkerületi kommunikációs igazgató. Erre lehet alapozni, mondta a konferencián. Az egyház alapvető kommunikációs feladata az evangélium hirdetése. Ezt teszi minden vasárnap, ezzel szólít meg több ezer embert. Nincs még egy ilyen kommunikációs közeg, aki egyszerre ennyi embert tud elérni. De ezzel elsősorban csak az egyházias keresztények lesznek megszólítva. Társadalmunk jelentős része viszont kulturális keresztény, sok közös fogalmunk van, az alapvető értékeket ők is értik, vallják, de a hit megélésétől már eltávolodtak. Az egyháznak ki kell lépnie a saját nyelvezetének kereteiből, hogy elérje őket. Véleménye szerint a társadalmi kérdésékben, közéleti iránymutatásokban lehet ez a legcélravezetőbb. Balog Zoltán püspök, a Zsinat lelkészi elnöke rámutatott arra, hogy nincs üres tér sehol, ha valahol hiány mutatkozik a társadalmon belül, azt ha nem mi, akkor más fogja kitölteni. Ezért is fontos, hogy megfelelő kommunikációja legyen az egyháznak. Három fő területet emelt ki: az életkérdések, a civilizációs, kulturális kihívások területe és a közéleti iránymutatás. Véleménye szerint az emberek elsősorban fontos életkérdésekben – például házasság, betegség, gyász, párkapcsolat, gyerekvállalás – várnak iránymutatást. Ablonczy Bálint újságíró, a Károli Gáspár Református Egyetem munkatársa a változó médiafogyasztásokról beszélt, és hogy azt miként lehet a javunkra fordítani, de izgalmas előadás hangzott el Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus, pletykakutató, a Károli Egyetem oktatójától a belső kommunikációról és a pletyka természetéről.
Ezek hasznos szakmai fórumok voltak. De a találkozó nem csak ezért volt fontos. A református egyház mint intézmény nem tökéletes, hisz e világi konstrukció. De a tökéleteset szolgálja, az evangéliumot hirdeti, ami maga az igazság. És amikor körbenéztem, azt láthattam, hogy az a közel ötven újságíró, aki a Kárpát-medence több területéről eljött Balatonszárszóra, ennek az ügynek a szolgálatában áll. Amint az elhangzott az egyik áhítatban, jó alkalom volt ez arra, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül. Ez a hír. Hír ez számunkra, akik ott voltunk, és hír ez minden ember felé.
És legyen itt még valami személyes. Mindig ámulattal szemlélem református közösségünk közös gyökerét. Most is alkalmam volt elcsodálkozni azon, hogy egymástól térben és korban távol lévők hogyan találnak közös ismerősökre a reformátusságon belül. Történetek elevenedtek meg a távoli és a közelibb múltból, adomák, személyek, történések.
És ha már a kommunikációval kezdtem, a beszéddel, a nyelvvel, mi, reformátusok büszkék lehetünk e téren is. Van olyan meghatározó vélemény, hogy ha Luther és Kálvin nem lett volna, most nem magyarul beszélnénk. Tény, hogy a Károli-féle Vizsolyi-biblia évszázadokra meghatározta a magyar nyelv fejlődését. Kazinczy Ferenc is ebből táplálkozott. Vagy ott van Kis János dunántúli protestáns lelkész, aki 1805-ben első díjat nyert a nyelvújítás eredményeiről szóló pályázaton, nem mellesleg neki köszönhetjük Berzsenyi Dániel költői felfedezését. Budai Ézsaiás, debreceni lelkész iskolai kézikönyvet írt a tanítóknak, egyházi szónoklattant a lelkészeknek. Diószegi Sámuel Fazekas Mihállyal közös alkotása indítja el a magyar tudományos nyelv megreformálását a Füvészkönyvvel. Vagy említhetnénk még Csokonayt, Kölcseyt, Szemere Pált. A neves reformátusok mellett ne feledjük a prédikátorokat és a tanítókat, akik terjesztették, tanították a magyar nyelvet. Száz szónak is egy a vége, ha ők nem szóltak volna, akkor talán ma mi se szólhatnánk így: Áldás, Békesség!
