Az emberi időszámítás tényleg emberi. A teremtett világban egyedül az ember képes arra, hogy számon tartsa az idő múlását. Egyáltalán, hogy emlékezzen egyéni és közösségi múltjára, hogy tudatosan felfogja a jelen pillanatát és legalábbis fogalmat alkosson a jövendőről.
Ebből fakadóan állandó késztetése van arra is, hogy mérje valami módon az időt. Hogy formát, keretet adjon az emlékezésnek és tervezésnek. És ez Istentől kapott képessége is. Felismerni a természet ritmusát, évszakok és holdak változását, nappal és éjszaka váltakozását. Megszentelni a hetedik napot. Ünnepelni.
A mózesi törvény ünnepnek rendeli nemcsak a szombatot, de az újholdat is, meg a szabadulásra emlékezést, azaz a páskát, az aratási hálaadást és sorolhatnánk. Ajándék rend egy olyan Istentől, aki ugyanakkor felette áll és uralja az időt, mert „az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap”.
Isten beleteremtett minket az időbe, és akarata szerint az üdvtörténet is az idő lineáris szálán futó – nekünk ajándékozott történet. Akarja, hogy felfogjuk, ritmusát elfogadjuk, hogy mérjük, hogy emlékezzünk, hogy ünnepeljünk. Miattunk. Mert „a szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért”.
Nem először futok bele a közösségi média oldalain abba a vehemens megnyilvánulásba, hogy a karácsonyt ostobaság, sőt valójában pogányság december 25-én ünnepelni. Mert egyrészt biztosan nem télen történt Jézus születése – pásztorok a szabad ég alatt, stb…, másrészt meg a téli napforduló egy ókori pogány, a „Nap-istennek” szentelt ünnep időpontja volt.
Az valóban igaz, hogy az őskeresztények számára a legnagyobb ünnep Jézus Krisztus feltámadása volt, melyet tulajdonképpen minden Úrnapján, a hét első napján ünnepeltek, de leginkább a páska időpontjához köthető húsvétkor. Mit érdekelte őket akkor még az, hogy Jézus mikor született, mikor lett testté! Maga a tény fontos volt, de még inkább az, hogy Isten Fiaként és emberként önmagát adta értünk, meghalt helyettünk és legyőzte a mi halálunkat is!
Amikor az első századokban a szótériológiai (megváltás ténye) igazság megvallása mellett fontossá lett a krisztológiai (Jézus valóban és teljesen Isten ÉS ember volt) igazság kimondása is, akkor kapott hangsúlyt testté lételének ténye és csodája. Hogy „az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”
Aurelianus római császár rendelte el, hogy december 25-én birodalma egész területén kötelező ünnepet tartsanak a „legyőzhetetlen Nap” (sol invictus) tiszteletére. Erre volt a kereszténység válasza az, hogy rendben, akkor ünnepeljük ekkor a Világosságot, az igazit, akiről a próféta jövendölt, hogy „meglátogat minket a felkelő fény a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak”, Aki így vallott magáról: “Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben”.
I. Gyula pápa 350-ben december 25-ét nyilvánította Jézus születésének napjává. Nem azért, mert bárki is azt gondolná, hogy Jézus akkor született naptár szerint. Hanem mert – ahogy a tíz csapás során is Isten megmutatta, hogy – nem a Nap az isten, nem is az emberi elme és civilizáció fénye a megváltó, hanem Krisztus. „Mert NAP és pajzs az ÚR!”
Tehát az, hogy december 25. körül ünnepeljük Krisztus Jézus testté lételét, amikor a sötétség szűnni kezd, mikor ha csak egy tyúklépésnyivel is – ahogy az öregek mondták – nőni kezd a világosság, nem véletlen és tévedés és butaság. Az ókor hajnalán status confessionis-ra = hitvallást igénylő helyzetre adott válasz volt, és – nagyon úgy tűnik a jelen ember-isten imádó valóságát látva – ma is az!
Szemben hamis fényekkel, ködösítéssel, világosságnak hazudott sötétséggel, félelmetes lét-árnyakkal…
