„Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem.”(János 16,16.).
Sajátos helyzet ez. Úgy értem, ez az újévi helyzet a még friss karácsonyi üzenet emlékével. Nemrég mi, keresztények még arról beszéltünk, hogy eljött Isten a Földre Jézus Krisztusban, s ezzel az ember számára kinyílt a végső, üdvösséges jövő távlata. De most már újév van. Igaz, még áll a karácsonyfa otthonunkban, de már azon spekulálunk, hogy mit hoz ez az esztendő. Jó, hogy tudjuk, mi lesz az időn túl, most már csak azt kellene tudnunk, mi lesz addig. Jó, hogy tudjuk, mi az emberi sors egészének a végső jelentése, most már csak azt kellene tudnunk, mi történik holnap. De lövésünk sincs. A minap, karácsonykor még az angyalok szavára figyeltünk, ma, Új Év napján meg amiatt szorongunk, hogy mi lesz velünk. Egyéni életünkkel, a családunkkal, az országunkkal, az egyházunkkal, a kereszténységünkkel, Európával, a világgal. Jó, hogy a végső jövőről már van látomásunk, de az azért eléggé csüggesztő, hogy a jelent sűrű homály fedi. Nem vagyunk mi skizofrénok? Kívülről nézve mintha két világ között cikáznánk ide-oda, s közben még azt is állítjuk, hogy szó nincs itt két világról. hanem ugyanazon valóság két aspektusáról. Valóban, ebben a mostani helyzetünkben, karácsony után, Új Év előtt benne van a kereszténység összes feszültsége és ellentmondásossága.
De ezt a feszültséget és ellentmondást nem a kereszténység hozta létre. Istennek úgy tetszett, hogy ilyen ambivalens helyzetet teremt a számára. A kérdés nem a kereszténység ellentmondásos helyzete, hanem az, hogy ezt miként érti, és miként kezeli.
Az ellentmondásos helyzetet pontosan feltárják a búcsúzó Jézus szavai: „Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem.” Ez a mondat egész egyszerűen kijelöli a világnak azt a léthelyzetét, amelyben a kereszténységnek szólnia kell: Jézus Krisztus mennybemenetele és visszajövetele közé. Ez a távlat.
Csak van itt egy bökkenő. Ez pedig az, hogy mindaz, amit Jézus ígért, már kétezer éve történt. Ez kibírhatatlanul sok idő. Ez annyira sok idő, hogy már maga az állandóság, amely bezár, betemet, nehéz kilátni belőle. Esély van arra is, hogy már nem a távlat uralkodik az idő fölött, hanem az idő nyeli el a távlatot.
Nincs nagyobb kísértés a kereszténység számára, mint amikor a Jézus által meghatározott távlat, az „ismét egy kis idő, s megláttok engem” távlata megszűnik. Nincs nagyobb kísértés a hitetlenségre, a cinizmusra, a kiégettségre, a távlattalanságra, az illúzióvesztésre, a depresszióra, a földhözragadtságra, a hasonulásra a világhoz, mint egy olyan kereszténység, amelyet betemet az idő.
Ilyenkor aztán jön a másik kísértés, hogy most aztán tényleg öntsünk tiszta vizet a pohárba. Elég volt ebből az ellentmondásosságból, ebből a kettőségből, ebből a feszültségből, s legyenek már végre tiszta képletek. A kérdés mindig az, hogy megvan-e még a távlat, az az időszemlélet, amelyen a keresztény önértelmezésnek nyugodnia kell.
Nem egyszerű dolog ez. Látunk szétesést és roncsolódást. Látunk dekadenciát és távlatvesztést. Látunk szellemi zűrzavart. Látunk egy világot, amelyik szembe megy a kereszténység hitével, amelyben megrendültek az alapok, s amely a globális tudatipar nagyhatalmaival betemet a jelenidőbe, szétroncsolja épp azt a távlatot és horizontot; amely kiemel az idő esetlegességéből.
De mégis, nincs más távlat, csak az, amit Jézus kijelölt. Ez a kereszténység ideje. Hitvallásos idő.
