Amikor Isten elé járulunk…
Bizonyságot teszünk Isten bőkezűségéről (1–4). Adj hálát minden napért, és minden napon azért a földért, ahol élsz, ahol a mindennapi kenyeret kapod! Adj hálát azért a helyért, amely éltet, hordoz, megtart, hogy léted „nagyobb” ajándékaira is tekinthess, miután volt mit enned! A hálaadás minden elégedettség és „boldogság” kezdete, még akkor is, amikor éppen nem Isten bőkezű kegyelmét, hanem súlyos kezének szeretetét tapasztaljuk.
Megemlékezünk az Isten hűségéről (5–9). Itt olvassuk Isten népének hitvallását, amelyet továbbadtak gyermekeiknek: Milyen hatalmasan emelte fel őket, kicsinyeket, az Úr, és szabadította meg őket, nekik ajándékozva az Ígéret Földjét.
Dicsőítjük az Isten egyedülálló voltát (10–11), mert aki az egyetlen élő Isten elé járul, az szabadító irgalmából részesül, és valódi örömöt kap, házanépével együtt. Aki leborul az Úr előtt, az valódi örömre emeltetik fel; aki azonban „idegeneknek” hódol be, az mélyebbre és mélyebbre süllyed. Olyan fontos itt is ez a gyakori kifejezés, „én és házam népe”; vagyis az Úr nem hagyja házunk népét sem, a ránk bízott szeretteinket sem, az Ő ismerete nélkül. Csak ne szűnjünk meg értük imádkozni!
Engedelmeskedünk Isten parancsolatainak (11–19), hiszen az Ő kegyelme nem olcsó, hanem drága kegyelem, amely látható gyümölcsökben, hiteles tettekben mutatkozik meg, minden nyomorúságunk ellenére is. Igenis, Isten kegyelme által az Ő szent népévé leszünk. Nem azért, hogy Isten a többi nép fölé emeljen bennünket (19). De aki szentté lesz, az mássá lesz, mint a többiek. Ez nem tudatos cél, hanem áldott következmény. Igenis van különbség szent és tisztátalan között, van különbség a „káromkodó kocsis” és a még szavak nélkül is imádkozó ember között.