Én is azon nagyon szerencsés nemzedékek közé tartozom, akik nem éltek még át közvetlenül háborút. 1979-ben születtem, idén leszek negyvenhárom. Évezredeken át ez csak álom volt, ennyi év békében. Dédapáim harcoltak, nagymamám mesélt a gyerekkorában átéltekről. Közelről látták, mit jelent. Én messziről néztem a háborúkat.
Az első emlékem Irak és Irán harcáról szólnak. Pár éves koromtól a Kossuth híreiben mondták, azt hittem soha nem lesz vége, éveken keresztül. Nem tudtam semmit róluk, néha mosolyogtam, hogy mennyire hasonlít ennek a mesebeli két országnak a neve és mégsem bírnak békére jutni.
Az első háború, valahol messze, amit követtem is az Öbölháború volt, a Kuvaitot megszálló Irak elleni csapás. Csak egy hónap, de minden idegszálammal rajta voltam. Főleg a haditechnikán – hiszen pár osztálytársammal éppen akkor a harci repülők szerelmesei voltunk és ez olyan volt nekünk, mint egy kiállítás. F117-es lopakodó, Tomahawk, Tomcat-ek és Tornado-k – emlékszem, újságokból vágtuk ki a képeket és ragasztottuk egy füzetbe.
Aztán amikor a déli határainknál megkezdődtek a harcok, már megláttam az embereket is, a hírek mögött, a gépek között. Közelebb jött a háború, én pedig vele nőttem. Szerbekre, horvátokra és bosnyákokra szakad szét a szomszéd Jugoszlávia, köztük pedig be nem hegedő sebek nyíltak. És ölték egymást. És ott voltak a magyarok. Arcuk lett az áldozatoknak, nevük. Megtanultam azt a szót, könyveken és filmeken kívül is, hogy mészárlás és nagyon rossz volt így kimondani. Aztán találkoztam onnan menekülőkkel, futva csak, de találkoztam. Közel hozták a szörnyűséget.
Közben felnőttem és megtanultam, hogy hány háborúról maradtam le, hogy mennyit hallgattak el, rejtettek el. Túl messze volt Ruanda, Kongó, Csád, nem tartották érdekesnek, csak pár mondattal, mintha természetes lenne arrafelé. A háborúmentes évtizedek nekem, nekünk voltak azok. Máshol milliók haltak meg azóta is, hogy én élek. Az internet aztán közel engedett minket bármihez és kicsit utána még jobban eltávolított. Túl sokból túl kevés lett. De, ami átszűrődött, engem megerősített: a háború rossz. Távolról nézni, felnőttként és imádkozni közben, ennyit tudtam. Meg leszámolni összeesküvéselméletekkel, illúziókkal, túl egyszerű magyarázatokkal.
Most pedig lehet, egy új háború kezdődik. Nem is olyan messze, túl közel. Közel azért is, mert Kárpátalján laknak barátaim és testvéreim a hitben. Vannak ott magyarok is. És mi is közel vagyunk, nagyhatalmak keletről és nyugatról játszák a megszokottat, de nagyon könnyen miránk omolhat az eredménye. És közben született egy fiam is, ez mindent megváltoztat. Jó lenne, ha ő is csak távolról nézne háborúkat. Az is jó lenne, ha békében élne, de nyitott szemekkel és empátiával nézne az áldozatokra. Jó lenne, ha nem hinne a propagandáknak, mások által bekészített eldobható magyarázatoknak. Ha nem felejtené el, hogy nevük és arcuk van azoknak, akik meghalnak. Nekünk sem szabad elfelejteni, bármilyen messziről is nézzük, nem változtat semmin, Káin öli Ábelt, újra és újra.
