Ha valaki a református Bibliaolvasó Kalauz szerint olvassa a Szentírást, akkor tudja, hogy minden napra van egy kijelölt ószövetségi és egy újszövetségi igeszakasz. De vasárnaponként kapunk ráadásul egy zsoltárt is. Múlt vasárnap pedig ez a zsoltár a 37. volt.
„Ne indulj haragra a gonoszok miatt, ne irigykedj a cselszövőkre! Bízzál az ÚRban, és tégy jót, akkor az országban lakhatsz, és biztonságban élhetsz. Gyönyörködj az ÚRban, és megadja szíved kéréseit! Hagyd az ÚRra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik: Légy csendben, és várj az ÚRra! Tégy le a haragról, hagyd a heveskedést, ne légy indulatos, mert az csak rosszra visz! Mert akik az ÚRban reménykednek, azok öröklik a földet. Az alázatosak öröklik a földet, és teljes békességet élveznek. Reménykedj az ÚRban, maradj az ő útján! Ő felmagasztal, és öröklöd a földet; Mert a jövő a béke emberéé! Az igazak segítséget kapnak az ÚRtól, erőt a szükség idején.”
Muszáj volt erről prédikálnom. Belső muszáj. Akik ismerik az igehirdetésre való készülés küzdelmét, felfelé kinyíló, gyülekezetre néző, de felfelé feszülő figyelmű küszködését és a megkapott üzenet belső bizonyságának biztos erejét, azok értik. Szóval, na! Ez szólt.
Légy csendben. És várj az Úrra.
Úgy, hogy közben elindult ezerrel az országgyűlési választások előtti kampány, hogy nőtt a feszültség az orosz-ukrán konfliktusban, hogy megrendítő közelségbe jött újra a háború, hogy jöttek az ábécé sorrendben elnevezett viharciklonok egymás után, ránkzúgatva a teremtett valóságért való elrontott felelősségünket…
Sok minden, ami lelkileg, pszichésen és fizikailag is megvisel. De nem kerülhető ki, nem hagyható figyelmen kívül, mert a mi itteni földi életünk része. Ebben vagyunk, ha tetszik, ha nem. És emellett ott van kinek-kinek a saját élete, családi, munkahelyi és egyéb konfliktusai.
Légy csendben, és várj az Úrra.
Semmi, de tényleg semmi nincs csendben körülöttünk. És mindezzel együtt bennünk sem. Harsog, nyomul, reakciót vár, véleményformálást vagy dinamikus cselekvést, erőteljes jelenlétet az életünkben – vagyis abban, amit annak gondolunk.
És lehet, hogy el is sodor, és aztán megfogalmazom, sőt jól megmondom, képviselem és megharcolom. Kipörgöm és teljesítem, megoldom és megnyerem. De az is lehet, hogy kudarcokba futok, vagy épp csak belefáradok, nem bírom már hanggal, érveléssel, erővel. És kiborítanak a frontok meg a szél… Megviselnek az oktalan gyűlöletnek, értelmetlen indulatoknak a harcai.
Légy csendben és várj az Úrra.
Mit akarsz Uram? Fogjam be, hallgassak el, lépjek hátra, ne mondjam, ne csináljam, ne képviseljem?! Ne küzdjek a szent ügyért sem? Ne harcoljak ebben a farkasvilágban önmagamért sem? A közösségeimért, családomért, hazámért?
Igen, annyira jó lenne egy kis csend. Erőforrásból merítés, kitisztult látás. Ránézni az egészre kívülről, venni két lépés távolságot, bekuckózni szélvédett helyre, hogy legyen erő kilépni belé újra. Átgondoltan, lélekben és mentálisan megerősödve felvállalni a küzdelmet.
Légy csendben, és várj az Úrra.
A Bibliában olvashatunk két híres Saulról is, egyikről az Ó-, a másikról az Újszövetségben. Az ószövetségi Saul Izráel első királya volt, Istentől választott ember, akinél valami mégis nagyon félrement. A harcaiban eleinte mindig megvárta Sámuel prófétát, Isten emberét, hogy az ellenséggel való összecsapás előtt bemutassák az áldozatot, imádkozzanak az Úrhoz, és azután induljanak csatába. Aztán egyszer nem tudott várni. A filiszteusok már nagyon jöttek, az övéi meg már nagyon mentek volna… Uccu neki, csapassuk Sámuel nélkül is! Nem lett jó vége. Az egész életének sem.
A másik Saul is ilyen vehemens természetű volt, mindent száz százalékkal csinált, a keresztényüldözést is. Egészen addig, míg a damaszkuszi úton földre nem lökte, meg nem vakította, meg nem állította és szólította az élő Krisztus. Amíg rá nem döbbent, hogy mi vagyis Ki a Valóság!
Vakon, összetörve, lélekben lebénulva bevezetik a városba. És három napig nem eszik, nem iszik, nem csinál semmit. Nem beszél és nem kérdez. Csak imádkozik. Csendben van és vár. Megvárja, hogy Isten megérkezzen hozzá. Belé. És végül Isten elküldi egy tanítványát hozzá, látást nyer, hatalmas plusz-erőt, és már képben van, hogy miről is szól ez a lelki küzdelem.
Na ő, a későbbi Pál apostol a legékesebb bizonyíték arra, hogy csendben megvárni Istent egyáltalán nem jelent kényszeredett passzivitást, elfojtott némaságot, magatehetetlenséget, bizonytalanságot. Csak annyit, hogy nem a magam eszével, erejével stb szólóban akarok nekimenni az életnek.
Hogy tudom, a csendnek – Ővele micsoda mindent átrendező, másként láttató, kiapadhatatlan erejű forrása van. Ha ki bírom várni. Meg bírom várni. Felfelé feszülő figyelemmel. Szabadon a „most azonnal, mondd ki, harsogd bele, képviseld, harcold meg, győzd meg, győzd le, védekezz, intézd el”… kényszerétől.
És utána szabadon – ha Ő megérkezett hozzám, velem van – nekiindulni, mondani, képviselni, harcolni, megküzdeni, kibírni, bevállalni, a lehetetleneket is megcsinálni – ahogy aztán Pál apostol is végignyomta…
Légy csendben és várj az Úrra!
