Ludvigné Izsay Szilvia székesfehérvári kórházlelkész és gyülekezeti beosztott lelkipásztor egy régi orvosi táskával s erős hittel jár oda, ahol egykor megszületett. Elvből nem használ liftet, hálás minden lépcsőfokért, amit megtehet. Olyan álmodónak vallja magát, akinek minden álmát teljesítette Isten. A Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórházban szakított időt, hogy mint egykori teológus társak beszélgessünk elhívásról, szolgálatról, családról, zenekarról, ökumenéről, halálról, altemplomi urnatemetőről, letörhetetlenségről.
Mit jelent neked a székesfehérvári kórház?
Ebben a kórházban születtem, most itt is dolgozom, és nem lennék meglepve, ha itt kerülnék át az Úr kezébe. Nem félek ettől a helytől, nekem ez egy pozitív hely. Rengeteg csodát éltem már itt meg: gyönyörű gyógyulásokat, önátadási történeteket. Szeretem ezeket a falakat, nem idegen számomra.
Hívő családba születtél?
Nem születtem hívő családba, de szeretetben nőttem fel. Viszont azóta már a szüleim is egyháztagok. A bátyám után korán jöttem, tizenegy hónap van közöttünk, ennek ellenére várt gyermekként születtem, örültek nekem. Nagyon jó gyerekkorom volt. Én akkor gondolkodtam el először az Úr Istenről, bár még nem tudtam, hogy Róla gondolkodom, amikor megláttam Jézust a főutcán egy kereszten, és megfogalmazódott bennem egy kérdés, „Mit csinált, hogy ennyire megbüntették?”. Sajnáltam és éreztem benne az áldozatot, hogy vállalta a bűnösséget, pedig akkor én még csak hároméves lehettem. Aztán lezajlott a rendszerváltás, és édesanyám vendéghangként elment egy katolikus kórusba, ahol egy néni megkérdezte, hogy a bátyámmal járunk-e hittanra. Anyukám ezen elgondolkodott, és hazajőve felajánlotta nekünk a lehetőséget, amire mi nemet mondtunk. Azt sem tudtunk, eszik-e vagy isszák a hittant, illetve annyi tapasztalatunk volt, hogy az osztály egyetlen hittanosát sajnáltuk, mert a tanítók nem pozitívan álltak hozzá. Aztán eltelt egy kis idő, és hiszem, hogy a Szentlélek Isten kimunkálta bennem, hogy elgondolkodjak a hittan lehetőségén. Odaálltam édesanyám elé, és azt mondtam, hogy én elmegyek hittanra. Mátyás Lászlóné Mária néni tanított, és az első perctől szerettem odajárni. Édesanyám elkísért az első alkalomra. A hittanóra végén mondta Mária néni, hogy imádkozzunk, és emlékszem, körbe néztem, vajon mi fog történni, mert nem volt egyértelmű. Édesanyám mutatta, hogy összekulcsolva kell tartani a kezemet. Azóta már tudom, hogy nem az az imádság, hogy összekulcsolom a kezemet, hanem hogy megnyitom a szívem. Például amikor megyek fel a nyolcadik emeleti gasztróra, és lihegve azt mondom, „add, hogy életben találjam a betegemet”, az is imádság.
A megtérésed egy folyamat volt?
Igen. Egyre jobban megismertem Istent a hittanórákon, és éreztem a vonzását, hívását egy másféle szeretetnek, amit addig még nem ismertem. A megtérésben rácsodálkoztam arra, hogy tulajdonképpen én ismerem Istent.
Az evidens volt, hogy református hittanra írattak be?
Igen, mert édesanyám református. Illetve élt még akkor egy Ilus néni nevű hölgy, aki anyukámat útba igazította a hitoktatás terén. Az én korosztályomban szinte mindenki az ő missziója, mert ő fogta össze és pásztorolta akkor az ifjúságot. Tavasszal, amikor hittanon tanultunk a keresztelőről, akkor döbbentem rá, hogy én meg se vagyok keresztelve. Hamarosan, tizenkét éves koromban, 1991. május 19-én, pünkösd vasárnapján megkereszteltek. Akkor éreztem meg először, hogy ki a Szentlélek, amikor Bányai Laci bácsi, volt lelkipásztorunk áldást kért rám. Nagyon hálás vagyok, hogy vissza tudok emlékezni a saját keresztelőmre, amikor kitöltettem a Szentlélekkel. Isten átölelt, és nem távozott el az Ő vezetése azóta sem. Érdekes, hogy a keresztelésem előtti dolgokra homályosabban emlékszem, pedig a megelőző években sem voltam már kicsi. A keresztelőm után azonban különleges mérföldkövek jöttek az életembe.
A csurgói református gimi is egy ilyen mérföldkő volt?
Végül is igen. Grafikus szerettem volna lenni, sokat gyakoroltam, de utólag belátom, hogy semmi tehetségem nincs hozzá. Nem is vettek fel. Német nyelvű gyors és gépíró iskolába mentem, mert valahova járni kellett. Boldogtalan voltam. Utóbb annyi értelmét mégiscsak látom, hogy tízujjal vakon gépelek. Az Úr Isten persze tudta már akkor is, hogy mi a célja azzal az iskolával, csak én nem. Boldogtalanságomat látva Bányai nagytiszteletű úr kérdezte, hogy miért nem mentem egyházi iskolába. A válasz egyszerű volt: lokálpatriótaként nem gondoltam, hogy Székesfehérváron kívül lehet máshova iskolába járni. A pápai jelentkezésről már lekéstem, Csurgón azonban későbbi volt a határidő, így odamentem.
Mit hozott Csurgó az életedbe?
Megnyugvást jelentett. Azt éreztem, hogy megérkeztem. Átmentünk a bokrok között a parkon, és az iskolakapuban ott állt Bellai Zoli bácsi, aki köszöntött. Tudta, hogy ki vagyok, honnét jövök, milyen lelki állapotból érkezem, pedig nem volt neon betűkkel a homlokomra írva. Nekem a csurgói négy év csodálatos boldogság volt, ott csak kaptam és erősödtem. Ott fogalmazódott meg bennem második-harmadik osztály körül, hogy az egyházban szeretnék dolgozni, hogy szolgáljak az Úrnak.
Lelkipásztor lettél, ami egy komplex szolgálati terület. Sokféle talentumot kaptál ehhez?
Egy nagy álmodó voltam egész életemben, és képzeld, minden álmomat teljesítette Isten! Álmodoztam, engedtem fel a buborékokat, hogy előadó leszek, énekes leszek, zenész leszek, riporter leszek, fotós leszek, misszionárius leszek. Szálltak fel az álom-buborékok, és Isten valamennyire rámutatott, hogy „jó, jó, jó, jó, de majd én tudom, hogy mikor, melyiket, hogyan hozzam be az életedbe”. És most mindegyik vagyok. Mindent csinálok, amit valaha akartam. Máshogyan, de zenélek; másként, de én is kérdezek; fotózok, misszionálok, mert a lelkipásztori hivatásomban Isten megadta ezeknek az álmoknak a beteljesülését. A fényképeim ott vannak a templomi vetítéseken, a gyülekezeti újságba írok, van zenés istentisztelet, ahol gitározok, van lehetőségem misszionálni, Jézushoz hívni az embereket. Most is vannak álmaim, és szerintem azokra is rábök Isten, és majd megadja, amikor, ahol és ahogyan Ő akarja.
Amikor először hangosan kimondtam, hogy lelkész szeretnék lenni, az már nagyon régóta bennem volt, és számomra nem volt újdonság. A pápai teológiára felvételiztem, és emlékszem, furcsálltátok az ötletemet, hogy mint Jézus, én is hajóból szeretnék prédikálni. Akkor még nem érzékeltem, hogy épeszű ember nem mond ilyeneket egy teológiai felvételin, nem dobálja szét az álmait úgy, ahogyan Istennek, hanem ott megpróbál viselkedni, értelmesen beszélni, komoly maradni és elhívatottnak mutatkozni. A pápai évek máshogyan, de ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint a csurgói évek.
A későbbi utad szempontjából mi volt a legmeghatározóbb Pápán?
A pápai gyülekezethez kapcsolódva elkezdtünk bejárogatni a kórházba, hívogattuk a betegeket a kórházi istentiszteletre. Vonzott ez a heti feladat, boldog voltam a kórházi falak között, és egyszer kimondtam, hogy kórházlelkész leszek. De azt is tudtam, hogy gyülekezeti lelkész is leszek. Aztán ez is egy Isten által meghallgatott kimondott vágy volt, amit teljesített.
Volt olyan csodálatos valóra válás az életedben, ami nem a hivatásodhoz kapcsolódik?
Igen, például tudtam, hogy három fiam lesz. Egyszer hallgattam a rádiót, és valaki arról beszélt, hogy három fia lett, lánya pedig egy sem, és ezen kesergett, én meg nem értettem, miről beszél, mert ha nekem lenne három fiam, semmi mást nem kérnék az életben. És ahogy ezt kimondtam, egyszerűen tudtam, hogy Isten most mosolyogva azt mondta, oké. Most pedig három fiam van.
A kórházlelkészség gyülekezeti lelkészként miként lépett az életedbe?
Az előző kórházlelkész átváltott egy másik missziói területre, miközben a székesfehérvári Budai úti református gyülekezet új egyházközséget alapított. A korábbi anyagyülekezetnél maradt az óvoda és az iskola, viszont a kórház az új egyházközség parókiális területén van. A kórházlelkészi szolgálatot támogatja a gyülekezet, mert nagyon fontos missziói területnek tartja, minden vasárnap hirdetik a kórházlelkészi szolgálatot. Elsőként tudtam meg, hogy a kórházlelkész elmegy, és akkor éreztem, hogy itt az időm. Felajánlottam a vezető lelkésznek és esperes úrnak a szolgálatomat a hittanóráim terhére, mivel arra már nem marad idő a kórházi terület ellátása mellett.
Könnyen adtad át a hittanos csoportjaidat?
A tanításról a csoportjaim miatt nehéz volt lemondani. Magára a tanításra nem születtem, nem voltam igazi pedagógus, ezt mindig éreztem. Becsülettel felkészültem az óráimra, nagyon szerettem a gyerekeket, soha nem mentem be utálattal. Boldogság volt érezni, hogy átadok valami lelki kincset, összeállítunk egy templomi műsort, felkészülünk egy versenyre. Hiányoznak a gyerekek a mai napig. Mégis éreztem, hogy nem vagyok pedagógus vérű, nekem ez nem adatott meg. Ezért magát a tanítást könnyű volt letenni, ám a csoportjaimat nehéz volt elengedni.
Milyen volt megérkezni a kórházlelkészi szolgálatba?
Csodálatos. A Református Missziói Központ éppen átvette a kórházlelkészséget, így ők is újak voltak ebben, és én is új voltam a szolgálók között. Közben én azt éltem meg, hogy ahhoz a belső alakhoz térek vissza, aki egykor elkezdte a teológiát álmokkal, tervekkel, tettrekészséggel, missziói vággyal, hogy én megyek, elmondom, hirdetem, gondozom, pásztorolom, átölelem, vigasztalom. Ebbe tértem vissza, újra megtaláltam magamban Isten gyermekének őszinte lelkesedését. Ezt érzem ezeken a folyosókon. Van egyfajta szabadságom, hogy merre megyek, de ezzel úgy élek, hogy mindig a Szentlélekre hallgatok, hogy melyik osztály felé induljak. Ha személyes hívások vannak, akkor nap elején összesítem, és mindig oda megyek először. Az utóbbi időben sok volt személyes hívásból, ami jó, mert oda jutok, ahova kell.
Mindenkivel megtalálod a hangot, vagy akad, aki nem beszél veled?
Olyan nincs, hogy velem valaki nem beszélget. Úgy lépek be a szobába, hogy örömöt hordoz a bemutatkozásom: Szilvi vagyok, a kórházlelkész – még azt sem mondom, hogy református, nehogy valaki ez alapján úgy érezze, hogy hozzá nem lehet közöm –, hogy vannak ma? Odalépek az ágyaikhoz, megpróbálom oldani a feszültséget, megnevettetni őket. Mindenkihez van szavam, hogy Isten üzenete elérjen hozzájuk. Áldást és imát szinte mindenki kér, és ezek ugye csodálatos dolgok, mert érezni lehet a hatásukat.
Tényleg ennyire idilli a helyzet, vagy azért vannak negatív erők is?
Olyan a személyiségem, hogy mindig arra ébredek reggel, hogy szeret és kezében tart az Isten, ezért a rosszat gyorsan elengedem. Kicsit olyan vagyok, mint Tigris a Micimackóban. Letörhetetlen. Pedig próbálkoznak. Ma délután is egy olyan helyre megyek egy gyülekezeti tagot látogatni, ahol a szemközti ágyon fekvő férfi valami ördögi erőkkel működik. Folyamatosan ellentmondott, miközben lelkigondoztam a gyülekezeti tagot, „ne higgyen neki, miket beszél, jobban letöri, ilyen mélyre kerül”, és egy idő után hátra néztem, hogy nekem beszél vajon? Úgy döntöttem, nem figyelek rá. Aztán imádkozni kezdtünk, ami annyira felbosszantotta, hogy hangosan, angolul kezdett engem szidalmazni, elmondott minden k-nak. Angolul köszöntem el tőle, hogy „get well soon”, hogy tudja, értettem az angol monológját. Az ilyen ellenálló, ellenem dolgozó helyzetek letörnek, emésztenek, és ki kell mondani, hogy a Sátán is itt dolgozik a falak között. Persze nem hagyom magam, hiszek az ima erejében, és kértem az online imacsoportunkat is, hogy imádkozzunk együtt a bácsiért.
Szolgálatod kezdetén covid járvány volt. Nem volt benned bizonytalanság a szolgálat elkezdésével kapcsolatban?
Nem, talán azért sem, mert már akkor elkaptam a vírust, amikor nem volt még meg az aláírt szerződésem, ezért csak haldoklókhoz járhattam be. Nálam lefelé terjeszkedett a vírus, és nem felfelé, ezért szaglás és ízlelés megvolt, de majdnem megfulladtam. Túl lehet élni, de nem vehetjük félvállról. Kinek hiányzik az egy havi táppénz, a gyerekek ellátásának nehézsége és a szövődmények sora? Nem félek. Legutóbb véletlenül bezártam magam az intenzív covid osztályra, és ott maradtam bent két haldoklóval. Láttad volna az arcomat! Tapogattam azt a speciális ajtót, de hiába, nem találtam meg egyből a kapcsolót. Az furcsa érzés volt, de nem a covid, hanem a bezártság és tehetetlenség miatt.
Csak betegekkel vagy hozzátartozókkal is találkozol?
Túlnyomórészt a betegekkel történő találkozás jellemző, de gyakran töltök be kapcsolattartói szerepet. Időseknek nincs mobilja, de rajtam keresztül tudnak néhány szót váltani zárlat idején is. Van, hogy így köszönnek el egymástól, mert utána meghal a beteg. Előfordul, hogy a hozzátartozók engem kérnek meg a temetési szolgálatra. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szeretem ezt, mert így én is megadom egyúttal a végtisztességet, s így vigasztalni is könnyebb.
A haláleseteket hogyan tudod feldolgozni, elhordozni?
Tavasszal elvégeztem egy gyászcsoport-vezető képzést Bodó Sáránál. Nagyon kemény, ugyanakkor nagyon hasznos is volt. Minden alkalommal összetörtünk, de ki kellett próbálnunk, milyen az a munka, amit máson elvégzünk. A gyász csendben nődögél és terjeszkedik, nem múlik el idővel, hanem változik körülöttünk a világ, és máshogyan helyezkedik el. A gyászt meg kell élni, dolgozni kell rajta, végül is át kell adni Isten kezébe, hogy a szeretted emlékét viszont vissza tudd kapni. Mert elengedni még önmagában semmi, vissza kell engedned az emlékét, és azt a bizalmat, hogy Isten kezében van. Kezdetben nehéz volt az emberi mulandósággal szembesülni, főleg ismerősök esetében. Vigaszt és erőt ad nekem, hogy tudom, nem annyi a története a haldokló embernek, amennyit én látok, hanem neki zajlik egy belső története Istennel. Miközben én annyit látok, hogy mozdulatlan, nem nyílik fel a szeme, vagy éppen hánykolódik, nyugtalan, de párbeszédek folyhatnak közöttük, éppen átöleli Isten, és a Szentlélek közvetíti azt az áldást, imát vagy éneket, amit én ott nyomok az ágya szélén. Hiszek ebben, hogy ott belül valami zajlik. Néha egészen közel enged a meglátásban Isten. Például közel egy órát imádkoztam egy haldokló felett, aki résnyire kinyitotta a szemét, azt mondta „ámen”. Ez volt az egyetlen értelmes szava, nem biztos, hogy arra mondta, ami tőlem elhangzott, hanem arra, ami ott belül lezajlott Isten és őközötte.
A kórházlelkészi szolgálatod kezdetén is így élted meg a gyászt?
Akkor még nehezebb volt, ezért kineveztem egy-egy időszakot, ami az én gyászom ideje volt. Egyébként ez minden lelkésznek jó, ha gyászesetkor, temetéskor betartja. Régen azt csináltam, hogy a kórházzal szemben van egy fagyizó, és ha valaki aznap meghalt, akkor vettem egy gombóc citromfagyit, és amíg azt elnyaltam, érezve annak a savanyúságát, addig gyászoltam. Az volt az én gyászidőm, amíg átadtam Istennek az érzéseimet. Ehhez hasonló szokásom a könnyek ideje, ami pedig addig tart, amíg az úrvacsorai készletet elmosogatom, eltörlöm és elcsomagolom. Lezárom a gyönyörű fadobozt, és lejár a könnyek ideje, addigra leteszem a terhet, és tovább kell lépni.
A kórházi dolgozókat megismerteted a „lelki trükkökkel”?
Mivel nekik még sűrűbben van gyászélményük, ezért tartottam dolgozói bibliaórát Jézus gyászáról. Amikor meghallotta, hogy Keresztelő János meghalt, akkor egy fél mondat van a Szentírásban arról, hogy Jézus elvonul. De ez a félmondat nagyon fontos, mert kiderül, hogy a mi Urunk gyászolni akar. Aztán a következő versben már hozzák hozzá a betegeket, hogy gyógyítsa meg őket. Az egész olyan, mint amikor nem áll meg a műszak, és nem hagynak elvonulni. Azoknak is nagyon nehéz, akik elviszik a halottakat. Decemberben láttam egy halottszállítót mikulássapkában, aki a patológia felé tolt egy üres hordágyat. Nem tudtam elítélni, hogy nem akar belefásulni, komorrá válni. A betegek nem fognak elfogyni, meg a halottak se.
Nemcsak a kórház, hanem a templomotok is kapcsolódik az elmúláshoz, mert a Budai úti templom altemplomában van egy urnatemető.
Nekünk ez természetes, én is oda szeretnék kerülni. A felső sorokat senki nem szereti választani a magassága miatt, de én azt szeretném, hogy minél közelebb legyek a templomhoz meg az éghez. Még az igémet is kiválasztottam. Sokat jelent, hogy ott van az altemplomban a temető. Ki van hangosítva ott is az istentisztelet, és nyitvatartás akkor is van. Képzeld el, hogy többen vannak, akik gyászolóként kezdtek oda járni, hallották az istentiszteletet, és egy idő után feljöttek a templomba. Van egy szép történetem, ami szintén ezt az altemplom-templom összekapcsolódást mutatja: egy őszi vasárnapon ott ült a templomban egy apuka, elmondta, hogy a koraszülött osztályon van a kisfia, és mivel ez a templom volt legközelebb a kórházhoz, bejött ide imádkozni. Felírtam az adatait, és hamarosan elkerült a kisfiú Budapestre, mert súlyosbodott az állapota. Megadtam az ottani kórházlelkész elérhetőségét, akinek szintén szóltam, hogy valószínűleg keresni fogják. Meg is keresték, és megkereszteltették a kisbabát, aki még aznap meghalt. Visszajöttek hozzánk a temetés miatt, mert nekik megnyugtató volt, hogy itt lesz a gyermekük eltemetve. Én temettem a babát, és a temetés előtt én vittem át a baba piciny urnáját a hivatalból az urnatemetőbe. Úgy fogtam meg az urnát, hogy a fehér fele volt felém, és amikor letettem, akkor is ugyanazt a részét láttam. Imádkoztam a Szentlélekhez, hogy adja meg a szolgálat igei üzenetét. Jézus keresztelésekor megjelenő galambról beszéltem, illetve a Biblia első galambjáról, hogy Noéhoz nem azért nem jött vissza, mert rossz dolga volt a bárkában, hanem mert megtalálta a saját otthonát. Miközben beszéltem, egyre jobban néztek a szülők, és mindenki furán nézett, de nem megbotránkozva. Amikor a kolléga odatette az urnát az urnafalba, akkor láttam meg, hogy miért néztek annyira: egy kisfiút festettek az urnára, aki elenged egy galambot. Nem fordultak el gyászukban Istentől, hanem beépültek a gyülekezetbe, azóta is járnak templomba.
A járvány idején tapasztaltad, hogy megnőtt a halálesetek száma?
A helyzet súlyosságát az mutatta leginkább, hogy a kórház konténereket bérelt a halottaknak, mert nem volt hova tenni a testeket. De még az időben is voltak csodás gyógyulások. Egy rákos, cukorbeteg, sztómás idős férfi kikerült belőle. Boldogan mondta nekem, hogy holnap hazamegyek, találkozom az unokámmal, és elmegyek a gyülekezetembe!
Te is mindig visszatérsz a kórházból a templomba, ahol a prédikálás mellett az ének- és zenei szolgálat is fontos neked.
Felnőttként tanultam meg gitározni, amikor az ikrek már óvodások voltak, a kisebbiket pedig egy órára rá lehetett bízni a nagyszülőkre. Úgy gondoltam, hogy a hitoktatáshoz és az ifjúsági misszióhoz pont jó lenne a hangszeres kíséret. A gitár tűnt a legpraktikusabbnak, mert magammal tudom vinni, és nincs tele vele a szám, tehát énekelni is tudok mellette. Volt a gyülekezetben egy néhány fős zenekar, akik a vasárnapi nagy istentisztelet előtt játszottak modernebb keresztyén dalokat. Tulajdonképpen belőlük fejlődött ki a mostani zenekar, amiben van zongorista, gitáros, hegedűs, furulyás, csellós, fuvolás, és még egy dobos kisfiú is van. Igére hangolva zenekar a nevünk, minden vasárnap kilenc órakor tartunk zenés istentiszteletet. A gyülekezet teret és időt ad szolgálatunknak, és legutóbb új hangtechnikával támogatott bennünket. A zenekarvezetést átadtam az idén, mert éreztem, hogy van nálam alkalmasabb, akinek ez a talentuma, aki már beiratkozott dicsőítő zenekar vezetői képzésre. Egyébként én vagyok a maradi a bandában, aki a bordó énekeskönyvet újnak tartja, pedig vannak már újabb énekek is. Kell az új, és kell a régi, rájöttem, hogy ez tényleg így van. A tízórás istentiszteleten a megjelent új énekeskönyvből tanítunk kántor úrral énekeket, szóval igyekszem odatenni magam a zenei szolgálatokba is.
Fontos, hogy gyülekezetben és családban is élsz. Milyenek a srácok?
Az ikrek nagyon rendes papgyerekek, december 27-én születtek, pontosan tudva, hogy előtte napokban anya nem ér rá. János napon születtek, ami azt jelenti, hogy Isten kegyelmes. Valóban kegyelmes volt Isten, mert én későn mentem férjhez, de az ikrekkel bepótolta az éveket, ahogy az Jóel könyvében áll. Tényleg kegyelmes volt velünk az ikrek születése után is, mert bár sokáig jártunk a koraszülött osztályra, de végül hazajöhettek. Akkor én sokáig a férjem hitéből éltem, ő volt az erősebb hitben és jó volt belekapaszkodni. Napi ötször jártunk be etetési időben nagyon hosszú időn keresztül. – És képzeld, amikor kórházlelkész lettem, eltévedtem azokon a folyosókon, ahol számtalanszor végig mentem! – De az a legfontosabb, hogy ma már okos, ügyes nagyfiúk, akik ragaszkodnak az Úr Istenhez, és csodálatos gondolataik vannak. A legkisebb pedig két év nyolc hónappal később érkezett. Mivel a bátyjai rivalizálnak erős egyéniségükből következően, és ő ebbe született bele; fel is veszi a kesztyűt. Viszont a veszekedésük mögött nem gyűlölet van. Én egyébként jobban örülök ennek a rivalizálásnak, mintsem egyik elnyomja a másikat. Hagyom is, hogy különbözzenek és megtalálják saját útjukat. Ottó képregényeket rajzol részletgazdag hátterekkel, mindig 3D-ben ábrázol. Árpi valami reálos lesz, mint az édesapja, megoldja az előtte álló problémát, még akkor is, ha az valami vadidegen dolog. Ervin kommunikációs vonalon lesz, biztos emberek között fog dolgozni. Hogy aztán pap lesz-e valamelyik, azt még nem tudom. Egyelőre még csak bontogatják a szárnyaikat. Nekünk pedig Tomival előre egyeztetni kell a napokat, mert akkor előbb hazajön a gyerekekhez, hogy én tudjak menni a gyülekezeti alkalmakra. Ő közgazdász, de egy családi vállalkozást csinál édesapjával és öccsével. Építőipari lemezmegmunkálás, profilmegmunkálás a területük. Néha filmdíszleteket is készítenek, például a Mars sorozathoz, vagy Budapesten a Bálna centrum háromszögeit, amelyek között nincs két egyforma.
Te sem vagy egy sablon ember, hanem színes az egyéniséged. Megbecsülik ezt?
Soha nem vártam el, hogy megbecsüljenek, inkább azt szeretném, hogy munkatársnak, csapattagnak tartsanak, ne lógjak ki a kórházi sorból. A gyülekezetben nem várom el, hogy nagytiszteletűnek szólítsanak, hiszen testvérei vagyunk egymásnak. Jobban szeretem, ha közvetlenek velem, ha érdeklődnek az általam hozott üzenettel kapcsolatban, de nem tör meg az sem, ha mereven fogadnak. Nemrég az egyik főorvos gyanakodva fogadott, egyesével átnézte az úrvacsorai dobozomat is, amiért én nem haragudtam, inkább mulattam magamban. Aztán a nagy nyüzsgésben elkezdtük az úrvacsorás alkalmunkat, ami során egyre nagyobb lett a csend. Furcsa volt, de inkább megnyugtatott, hogy végre elcsendesedés van körülöttünk is, nemcsak bennünk. Vettük a jegyeket, aztán befejeztük a liturgiát, és amikor megfordultam, képzeld, ott állt félkörben az egész vizit. Nem szóltak semmit, megadták a tiszteletet annak, hogy ott az idős hölgy veszi az úrvacsoráját. Megállít az Ige! Az Ige mindig megállít, akár prédikálok, akár énekelek.
A kórházlelkészi szolgálathoz jól passzol egy ökumenikus szemüveg, ugye?
Feltétlen fontos. A kórházi dolgozók között legalább öt felekezet képviselteti magát. Nekem az ökumené nem jelent erőlködést. Aki gondolja, keresztet vet ima előtt, aki nem, az nem. Imádságokban az Úrhoz imádkozunk, és még nem tapasztaltam katolikusoktól, hogy szentekhez vagy Máriához imádkoztak volna. Nem rejtjük el a hitünket, és összetartunk. Sok dolgozóról tudom, hogy imádkozik a betegekért, illetve műtét előtt. A főigazgató és az ápolási igazgató is hívő katolikusok; volt, hogy az udvaron találkozva tartottunk egy rövid imaközösséget. Nem volt több idő, de kellett az imádság és áldás ereje. Egyébként a betegek gyakrabban rákérdeznek felekezetiségre, hogy mik a korlátok, de olyan jó elmondani nekik, hogy nem a dogmatika, hanem Jézus mindenkire kiáradó szeretete a fontos. Én nagyon mélyen megélem Isten szeretetét, és ezért vágyom továbbadni azt. Boldog vagyok, hogy biztathatok embereket. Van, akinek lelkileg, van, akinek szociálisan is segítek, előfordul, hogy az otthonában látogatom meg őket és imádkozunk. Változatos, hogy kinek mire van szüksége.
Most össze tudtok gyűlni a kórházban lelki alkalmakra?
Korlátozva van a csoportos alkalom, de az egyéni lelkigondozás nincs tiltva, így a kórházi kápolnában arra továbbra is van lehetőség. Ezzel élnek is munka előtt, után. Persze az lenne az igazi, ha egy körbe tartozhatnának. Aztán vannak az új dolgozók, fiatalok, nekik különösen jól esik tartozni egy keresztyén közösséghez.
Van az életednek vezérigéje?
Életem nagy igéje, ami mindig kísér, az egyben a temetésemre is választott igém, Jelenések 3,8: „íme, nyitott ajtót adtam elé, amelyet senki sem zárhat be”. Mindig megnyittatott előttem minden, mert Isten mindent megnyitott. Most is így van, a falakon átmegy, helyzeteken keresztül visz Szentlelkével. Egész életemben ezt a nyitottságot, ezt a fajta szabadságot érzem, ezért szeretném, hogy erről prédikáljon majd egyszer, aki eltemet. De remélem, hogy addig még sok puzzle darabot illeszt a helyére az én életemben az ÚR!
Úgy legyen! Ha már a puzzle-t említetted, egy villámválasztásos játékot játszol velem?
Naná! Csak ne reálos kérdés legyen, mert a másodfokú egyenlet nem megy.
Fehér vagy fekete? Fehér.
Gyors vagy lassú? Gyors.
Jákob vagy Ézsau? Egy ikres anyának ilyen kérdést, hu-hu-hu-hú! Ézsau, mert ő a kihívás; a családban ő élte meg nagyon mélyen a haragot, és arra gondolnék, hogy őt akarom ebből felemelni.
Gitár vagy ének? Ének.
Sütés vagy főzés? Főzés.
Erdőszél vagy tengerpart? Erdőszél.
Sámson vagy Sámuel? Sámuel.
Kocsi Csergő Bálint vagy Michiel De Ruyter? Kocsi Csergő Bálint.
Cinke vagy sirály? Sirály.
Kék vagy bordó? Bordó.
Újságcikk vagy online közvetítés? Újságcikk.
Köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy tapasztalhass minél több meg lelki és testi gyógyulásokat, a fájdalmak elhordozásához pedig adjon neked erőt a Szentlélek!
