Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Felkeltem és megittam a kávét szépen, csendben, hogy ne ébresszem fel Kátyát és a kis Irinát. Elindultam dolgozni a Кузня на Рибальському hajógyárba, itt vagyok ugyanis lakatos. A melóhely nem rossz, de lehetne több is a pénz, mert évről évre egyre jobban elszaladnak az árak. Amúgy szeretek itt dolgozni, mert jó fejek a kollégák, és bátran lehet rájuk számítani.
Az egyik szárazdokkban hegesztettem a merevítő panelt a gerincelemre, amikor berohant egy katona. Ha jól emlékszem hadnagy volt, és azt kiabálta, hogy megtámadták Ukrajnát az oroszok. Aki itt van, az mostantól katona, és meg kell védeni a hazát. Az udvaron álltak már a Krazok. Felültünk az egyik platójára, és indulunk is azonnal. Nincs kérdés, és válasz sincs – csak a rohanás. Megállt az autó és leugráltunk. A reptérre érkeztünk meg. Hát ezt kellene megvédenünk az oroszoktól. A felszállópálya nagyjából ép, de az épületek jócskán kaptak már 1-2 találatot.
A parancsnok, Grigorij őrnagy próbálja megszervezni a védelmet a gyülevész hadból. Olyan rajokat rakott össze, melyekben a már volt katonák tudnak figyelni a teljesen képzetlenekre. Romokból és minden fellelhető szemétből lőállásokat, fedezéket kellett építeni. Ez lesz a mi védelmi vonalunk. Megnyugtattak bennünket, hogy ez a helyzet nem komoly, csupán olyan gyakorlat féle. Nyolcunkat raktak egy rajba: 4 ukránt, 2 oroszt és 2 magyart. Kész vegyes felvágott! Parancsnoknak Vaszilij ukrán hadnagyot kaptuk. Vaszilij jól előadta magát, és sorolta a hőstetteit. Azt is mondta, hogy most majd ő jól megmutatja az oroszoknak; meg hogy ez lesz, meg az lesz… Nem érdekelt igazán ez a nagy duma, mert – ahogy a mi falunkba szokták mondani – kisebb tőggyel is megellik a tehén.
Inkább megnéztem magamnak a másik magyar srácot, elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy Pista is ugyanabból a faluból való, ahonnan én is elszármaztam. Ő Budapesten tanul építésznek. Ösztöndíjas, mert a szülők nincsenek annyira elengedve anyagilag, hogy finanszírozni tudják a tanulmányait. Most is csak azért jött haza, mert meghalt a nagymamája, és a temetésén itt akart lenni. Közben megjött a behívó parancs. Mondtam neki, hogy maradjon mellettem, és ha szerencsénk lesz, és Isten is úgy akarja, lehet, hogy megússzuk az egészet.
A tetőn mesterlövészeket helyeztek el, hogy rálássanak a bejövő útra. A mi rajunkat a kaputól kicsit távolabb helyezték el, itt készítettünk fedezéket és állítottuk fel a 2 géppuskát. Ezekkel tűz alatt tudjuk tartani a sík terepen közeledő támadókat.
Grigorij őrnagy terepszemléje közben megnyugtatásként elmondta nekünk, hogy idáig úgy sem érnek fel a ruszkik. Egyébként is náluk családi hagyomány, hogy az oroszok ellen harcolnak, ahogy már az ükapja is tette. Nem lesz semmi baj.
Vaszilij hadnagy elhelyezte a géppuskákat. Nekem annyira nem tetszett a leállítás, mert rossz a szög. Csak oldalról pásztázva lehet lelőni a támadókat. Azt tanították valaha: szemből egyes emberekre lövünk, oldalról pedig a bolyra; így több a találat. De nem szóltam Vaszilijnek, mert úgyis olyan nagyra van magával.
Pistával beszélgettünk a falunkról, a közös ismerősökről.
„Képzeld férjhez ment a Kovács Mari, már van két gyereke.”
„Milyen szép lány volt is az a Mari! Minden legény neki udvarolt a környéken!” – tettem hozzá.
Kihozták a plusz lőszereket. Kaptunk 2 ládával + 1-1 ládával a géppuskához. Megint csak hallgattam, pedig tudtam, hogy ez rosszat jelent. Megettük a fejadagnak szánt konzervet. Ez is olyan katonai minőség, de legalább van valami a gyomrunkban.
Pistivel azon morfondíroztunk, hogy ki volt az az őrült, aki kitalálta, hogy nem a ruha teszi az embert. Hogy ez mekkora marhaság! Hiszen sosem láttuk az ellenséget. Ők is ugyanolyan srácok, mint én, vagy közülünk akármelyik. De másmilyen egyenruha van rajta. Ezért kell, hogy megöljem, mert ez a parancs. És ha nem én lövök előbb, akkor ő lő le. Bolond egy világ ez, az már bizonyos!
Egyre közelebbről halljuk a robbanásokat, és becsapódásoktól kezd remegni a föld. De még messze vannak az oroszok, és vannak még ukrán csapatok előttünk is.
Az a szokás ebben a helyzetben, hogy az ember megírja a búcsúlevelét, melyben elköszön a szeretteitől, és beteszi a zubbony zsebébe. Ha nem élné túl, és jönnek a keselyűk (dögcédula szedők), majd megtalálják, és remélhetően továbbítják a hozzátartozóknak.
Néha már látok felénk kilőtt nyomjelző lövedéket. Olyan ez, mintha az esti égen egy-egy vonalat húznának. Szépen lassan közelednek az oroszok, és próbálnak minden fedezéket kihasználni, ahogy azt kell is. A két géppuskánk belelendül, és okádja ki magából a halált. A sorozatok pásztázzák a bejövő utat, olyan furcsa nézni, hogy minden 4-5. lövés nyomjelzős, és milyen egyenes vonalként halad. Már nem halljuk a géppuskák kerepelését, csak az ellenség fegyvereinek torkolattüzeit látjuk, és oda célzunk.
Grisa besokall, már nincs magánál. Sokkot kapott, kimászik a fedezékből, és elkezd futni hátrafelé. „Feküdj le!” – kiabálok rá, de nem reagál. Ki kell menni érte, fut át az agyamon. De már látom, hogy nincs értelme. Három lövedék is eltalálja, csak úgy porzik a zubbonya a becsapódáskor. Fröccsen a vér, ő mindegyik találatba belerándul. Furcsa, hogy miközben egy nyomjelző is eltalálja, és áthalad a testén, a lövedék ugyanolyan fényesen halad tovább. Visszafordulva látom, hogy Vaszilij hadnagyot nyakon lőtték, már nem él. Az egyik géppuskaállásunkat gránát találat érte, ott is ketten meghaltak. Ideértek az oroszok harckocsikkal, megpecsételődött a sorsunk. A Pista kinéz a fedezék mögül, aztán visszacsúszik. Átlőtték a sisakját, ömlik a fejéből a vér, már nem él, de a szíve még dolgozik.
Egyedül maradtam az állásban. Elmondok egy imát, és gondolatban elbúcsúzom édesanyámtól, a feleségemtől és drága kislányomtól. Remélem, ők biztonságban vannak, és megússzák ezt a borzalmat. Érzem, hogy eltalálja egy gránát az állásomat. Lebegek, már nem fáj semmi, nem érzek semmit. Megszűnt a világ, nyugalom van.
Arra eszmélek, hogy mellettem nyikorog a lánctalp, és mennek el a katonák. Az egyik megáll mellettem, és azt kérdezi: „Tы живешь?” (Te élsz?) „Da.” (Igen.)
Hátrakiált: „Szanitéc, itt is van egy sebesült civil.”
Akkor látom, hogy az a munkásruha van rajtam, amiben a hajógyárban szoktam dolgozni.
Mindkét oldalon egyformán emberek küzdenek bajtársaikért, és halnak meg a „kitüntető fakeresztért”. De hogy kiből lesz hős katona, arról a háború nyertesei döntenek. Ők pedig mindig a saját halottjaikból választanak. A vesztes oldal „jutalma” a tömegsír névtelensége, az elítélés, bűnösnek nyilvánítás, és a gyász tilalma. Pedig mindkét fél a legdrágábbat adja, amit ember adhat: az életét. De miért is adja az életét 2022-ben?
Politikáért, eszméért, hatalomért, pénzért, mások érdekeiért…
Az előnyökben az egyszerű katona soha nem részesül, csak feláldozzák, hogy egyesek hozzáférjenek a javakhoz.
A háború valóságában csak áldozatok vannak.
A cselekmény kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.
