Hétfőn kellett volna leadnom az ehetit. Nem tudtam, nem sikerült, gondoltam, csak fáradt vagyok, gondoltam majd kedden. Kedd van és semmi. Nincs megírva.
Négy írásba kezdtem bele, négy cikknek álltam neki. De egyiknek sem jutottam a végére.
Nincs megírva az, amit a háborúval kapcsolatos kommunikációs hadjáratokról akartam, hogy bár a fegyverek itthon még nem ropognak, de nyakig járunk az online harctérben. Orosz titkosszolgálatok által összerakott cikkeket osztó tisztes jobbos ismerősök, szuperhősnek összevágott trendi és cool ukrán elnök, külügybe oltott kampányárvíz és trollok és önjelölt hadászati szakértők és… De minek? Miért én? Van értelme? Majd megírja más.
Nincs megírva a Williams Forma-1-es autóiról leszedett Senna-matrica és a magyarázat, hogy csak teher visszanézni a hősre, a példaképre, hogy az új fejezetbe, ami most kezdődik, nem fér bele a már halott versenyző emléke. Mekkora ostobaság, mintha mi, keresztények, elhagynánk a mártírjaink emlékét, mert csak szomorúak lennénk tőle. De nem, pár mondat után csak közhelyekig jutottam, azt meg minek, van belőle elég, nem?
Nincs megírva az a cikk, ami inkább lelki útravaló akart lenni. Szópárok és magyarázataik, hasonló hangzás és nagy különbségek, például arról, hogy aggódni szabad, mert szeretünk, de az aggodalmaskodásba bezárva belefonnyadunk a reménytelenségbe. Szólt volna még félelemről és féltésről, bizalomról és bizonygatásról, ilyenekről. A felénél elfáradt és hagytam magára az egészet. Majd egyszer, talán…
Nincs megírva a negyedik, ami egy anomáliáról szólt volna, a szekértáboraiba belemerevedett és végtelenül unalmasan címkéző magyar közéletháborúból kitűnő csodáról. Két ember találkozásáról, két olyan emberéből, akinek elvileg nem szabadna egymásra hatni, beszélgetni, ha a kétbites magyar politikai koordinátarendszeren mozgunk. Gyógyító dolog, de nem árulom el, hátha később visszatérek.
Szóval így, bekerült ez a négy is a meg nem írtak közé – több van, mint a publikáltak, elárulom. A lényeg, hogy most nem sikerült. Kicsit magamat is unom, meg az internetet, a betűket egymás után. El is vagyok fáradva. Válság? Talán. De lehet, hogy csak rosszul jött ki minden, gyerek is beteg, háború is van. Ki tudja, lehet, jövő héten befejezem mindet. Nem tudom.
Valójában most tényleg jókor jön a böjti időszak. Lelki reset, erőátcsoportosítás, lehetőség a lecsupaszodásra. A vágy, hogy „Szedj szét, Isten, aztán rakjál össze, ahogy akarsz!” Kicsit át is tolom a felelősséget, olyan lutheresen: „Én nem tudom, most te jössz, Uram, tégy, amit akarsz.” Frissülés kell, új irányok, változás vagy a régit újra megszeretni. De nem biztos. Nekem valójában most az a feladat, hogy időt és lehetőséget kerítsek. Hogy szabad hozzáférést biztosítsak annak az Istennek, aki szeret és ismer. Hogy történjen valami bennem. Ezt szeretném, nem csak, mint írni akaró valaki, de mint lelkész, mint keresztény is. Mint ember.
Nincs megírva a böjtöm sem, ezt hozta 2022, de ez most nem kudarc, hanem lelkigyakorlat. Szabad vagyok.
