Ha számot kellene adnom arról, hogy ki vagyok, első helyen magyarságomat említeném. Nem olyan magától értetődő ez. Lehetnék éppenséggel ukrán vagy pápua. De egyik sem vagyok, mert az a tény, hogy egy olyan közösséghez tartozom, amelyet magyarként ismer a világ, nem az én döntésem következménye. Nem úgy történt, hogy amikor öntudatra jutottam, sorra vettem a nemzeti-közösségi identitásokat, alaposan tanulmányoztam őket, s aztán úgy döntöttem, hogy magyar leszek. Pont fordítva, a magyarságba születettségem által jutottam emberi öntudatra, s mielőtt tudatosan dönthettem volna, Isten kikutathatatlan akaratából már eleve eldőlt, hogy magyarként ismerem fel önmagamat. Az a globalista feltételezés, hogy az egyéni öntudat minden közösségi előzmény nélkül jön létre, s az egyetemes emberi akkor születik meg, ha mindenki megszabadul történetiségének sajátszerűségeitől, a fantazmagóriák világába tartozik, s minden valóságalapot nélkülöz. Ha a közösségi sajátszerűségek megszűnnek, akkor nem az egyetemes ember fog megszületni, hanem ahogy Renaud Camus fogalmaz, az „egyneműsített emberi matéria”. Egy arctalan, öntudatát vesztett emberi egyedekből álló massza, amelyben már senki sem tudja megmondani, hogy ő kicsoda. Az univerzalista nihilizmus nem egy új, egyetemes embertudatot hoz létre, hanem a tájékozódási pontok teljes zűrzavarát, a kötődések nélküli, „független egyén” dekadenciáját, aki azt hiszi, ő a mércéje a jónak és a rossznak.
1848. március 15., a modern magyar nemzettudat megszületésének nagy eseménye azért hatol olyan mélyre, mert önazonosságom legmélyebb rétegét érinti. Azért van ez így, mert fizikai létem és magyarságtudatom nem szétválasztható, hiszen magyarként döbbentem rá létemre. Ha magyarként nem lehetek, akkor már nem is lehetek. Magyarságom elvesztésének vagy felszámolásának lehetősége ezért a valóságos létfenyegetettség érzetét kelti. Innen van az, hogy a nemzetek utániság eszméje inkább ijesztő utópia, semmint vonzó történelmi vízió. Akárhogyan is, Istennek úgy tetszett, hogy mindenkinek adott egy sajátszerű közösséget, amelyben és amely által emberré válhat, s amely közösség titokzatos módon egyedi, minden mástól különböző, de amely mégis magában hordozza az egyetemes emberit.
Ezért magyarnak maradni nem valamiféle nacionalista program, hanem annak az igazságnak a belátása, hogy csak magyarul tudjuk kimondani és megélni az egyetemes emberit. Magyarnak maradni: létkérdés. Mint ahogyan minden nemzeti identitás számára a megmaradás ügye a lét vagy nemlét kérdését veti fel.
A közösségi-nemzeti tudatok fenyegetettségéből, amely most, háború idején, újra és ismét a felszínre tör, nem az következik, hogy a világ népeinek sokszínűségét kell meghaladni egy konstruált, de valójában tartalmatlan emberképpel, hanem az, hogy talán fel kellene nőni az Isten által adott sokszínűséghez. A keresztény üzenetben az az újdonság, hogy miközben meghirdeti Isten minden népre vonatkozó szeretetét, nem számolja fel a történeti közösségek sajátszerűségeit. Sőt, ezek a sajátszerűségek éppen azért adattak, hogy általuk mondhassuk ki Istentől rendelt emberségünket.
Nekünk a magyarságot adta. Hálát adunk érte. Ma, háború idején, azért is imádkozunk, hogy minden nép találja meg önmagát, azt a küldetést, amelyet azért kapott, hogy Istentől rendelt sajátszerűségével, a kölcsönös tisztelet jegyében járulhasson hozzá az egy vérből teremtett emberiség öntudatra jutásának letisztultabb szintjére.
