Az újságíró élete csupa kaland. Egy helyszínre vagy rendezvényre érve sosem tudni igazán, mi fogad. Lesz-e egy falat pogácsa egy egész napos ünnepségsorozaton? Lesz-e egy zug, ahova elvonulva már lehet a tudósítást gépelni befelé a másnapi megjelenéshez? Lesz-e net, hogy esetleg már helyből küldjem is tovább az eseményeket? (Hálás a szerkesztő, ha nem húzzuk lapzártáig a dolgokat.) Húzódik-e az esemény, s ha igen, odaérek-e még a bölcsibe? Szeretnék a nomád lenni, aki ezekbe a helyzetekbe vagányul és talpraesetten csöppen, de a valóság az, hogy műbiztonságom a táskám: két öklömnyi alma, fehérjeszelet, a saját laptopom (mert az kisebb, mint a szerkesztőségi), dugi aksi, pótelem a diktafonba, egy üveg víz, zsepi, és minden egyéb, ami egy női táska szokásos tartalma. Kapaszkodom is a túlméretezett szatyraimba, amiben Mary Poppins-szerűen minden helyzetre van valami jobb vagy rosszabb megoldás.
Persze arra így sem tudtam felkészülni, hogy hamvazószerdán a pannonhalmi ökumenikus vesperásra térden csúszva érkezem: a kocsiból kiszállva megakadt a cipőm orra a kockakövön és hasra estem. Pótharisnya, sebtapasz persze nem volt nálam. De gondoltam, mégiscsak stílusos a böjtbe így érkezni, megszaggatott ruhával, kicsit vérző térddel, koszosan. A hamu és a szimbolikája nagyon illett mindezekhez.
Tegnap voltam ott újra, tudósítani egy apátsági eseménysorozatról, ezúttal jobban vigyáztam a terepviszonyokra. Viszont az amúgy is sűrű programban minden kieső időt és kínálkozó alkalmat megragadva próbáltam minél több érintettet megszólítani pár perces interjúkban. Riportalanyaim pedig mivel maguk az ebéd felé tartottak, kérdezték, hogy jövök-e velük? Mondtam, hogy nagyon kedvesek, de az én meghívóm oda nem érvényes. Mecénások, intézményi részlegek vezetői, egyházi elöljárók… én itt csak a firkász vagyok. Gondoltam beülök a kocsiba, pötyögök a gépen, hogy addig is hasznos legyek, és elmajszolom az almám, amíg beszélgetőtársaim megebédelnek. Egyenek – mondtam – utána visszatérünk a tárgyra! Az egyik atya mégis csak penderült kettőt, szót váltott az illetékesekkel, majd kedvesen mosolyogva behívott, és Emmanuel atya mellett találtam magam, medvehagyma leveses tállal szemben.
Hamvazószerdán sem vártam, mégis behívtak és megvendégeltek. Az az igazság, hiába volt nálam a mindenre is alkalmas táskatartalom, az emberi gesztus és a meleg étel egyaránt jól esett. Nem beszélve az asztal körüli ártatlan, haszontalan, diktafonra fel nem vett beszélgetésekről, amiktől kis időre sem anyának, sem alkalmazottnak nem éreztem magam, hanem minden szerepemtől szabadulva csak egyszerűen embernek. Testvérnek érezhettem magam, más felekezetűként, nőként, idegen sejtként, a vendéglistán nem is szerepelve.
Eszembe jutott, milyen sokaknak nincs most módja túlbiztosított vészverziókra is kész Mary Poppins táskával vágni bele az útjukba. Légiriadó pulzusemelő hangjára pakolva olyan útba, ami nem csak egy-egy napi küldetés, hanem talán sorsok, családi életutak kényszerű átírója. Háború elől menekülve, a rémülete alatt iszkolni, félteni a másikat, bizonytalankodni a döntésben, menni csak onnan el, gyorsan az életért. Remélem, a befogadásnak ez a végtelenül egyszerű emberi gesztusa, amit megélhettem, és ami valahogy emberré tett a funkciókra csupaszodott világomban, megérkezik azokhoz is, akik ki vannak szolgáltatva annak, amit kapnak, vagy amit nem kapnak meg. Akik nem szerepelnek a vendéglistán, sem a választói névjegyzékben, sem a tornasorban, sem az osztálynaplóban, mégis most a helyzetszülte kényszerű ittlétben várják, hogy valahol valakik legyenek. Valahol, ha nem is otthon, de legalább elfogadva. Hiszen ők voltak a szomszéd, a falubeli, az unokám veje, a megbízható munkás, vagy épp a csapat félnótása. De kiszakítva, a többiek nélkül, a falu nélkül, az épületek helyén füstösen tátongó lyukak tükrében kik ők? Maguk sem ismernek az életükre.
Ők lehetnek a felebarát. Sőt, ők Krisztus: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” Tanácstalan voltam, és eligazítottatok a pályaudvaron, reménytelen, és ti távlatot adtatok nekem. Egy bőröndnyi életemet egészítettétek ki háztartási megoldásokba testesülő szeretettel, befogadtátok a gyermekemet a focicsapatba, oldva a világa összeomlását. Vígasztaltatok, amikor nem láttam holnapot, megélhetést kerestetek nekem, mikor elfogyott a célom. Szelíden hallgattátok a könnyem, a dühöm, de nem hagytátok, hogy a gyászom elnyeljen. Utaltatok nekem ismeretlenül, pedig nem volt módom megszolgálni a bizalmatokat. Együttéreztetek velem, amikor szenvedtem, bátorítottatok, amikor féltem. Velem tettétek meg.
