Megszólal

Miért járunk templomba?

Nem vagyok teológus, csak egy ember a hátsó padból. Iskolában soha nem tanultam teológiát, de érdekel, mert vágyom megélni és megérteni a hitemet. Átlagos embernek tartom magam, olyannak, akinek vannak kérdései és kétségei, melyek lehet, hogy másokban is felmerültek már. A jól bejáratott klisék nekem sokszor kevesek és üresek.

Vegyünk például egy nagyon egyszerű kérdést: Miért járunk templomba? Na, de tényleg, miért is járunk templomba? Talán hogy együtt legyünk egy hívő közösségben? Vagy mert ezt kaptuk a neveltetésünk során? Netán megtértünk, megérintett az Úr bennünket? Talán rájöttünk, hogy mégsem vagyunk akkora ászok, mint hittük volna, és nem körülöttünk forog a világ? Vagy meglegyintett a sors szele, mely a „nagy emberből” egy pillanat alatt kis törékeny senkit csinált? Bárhogy is legyen, de végül is benőtt a fejünk lágya, és kinyitottuk azt a bizonyos ajtót. Az addig süket füleink meghallották a szakadatlan jézusi zörgetést és hívást.

Sokáig kisebb településen laktam, most egy nagyobb városban élek. Bevallom, sok tekintetben furcsa nekem ez a városi lét a maga elidegenedett személytelenségével. Itt az emberek már nem ismerik, nem is köszöntik egymást. Ha valaki próbál közeledni a másikhoz, akkor rögtön hátsó szándékra gyanakszanak. Hát ez ezzel vagy azzal mit is akar elérni? – gondolják. Nem is merül fel, hogy őszinte érdeklődésről vagy önzetlen segítségnyújtásról lenne „csak” szó a másik részéről. A hétköznapokban ez a hozzáállás, mint lopakodó sötétség, beárnyékolja az emberi közösségeket, és mint féreg, rágja az egymás felé közeledni akaró lelkeket.

Ez hatással van a városi gyülekezet életére is. Az állandóan fluktuáló közösségben könnyen eljuthatunk oda, hogy lesz egy kis belső mag (kb. 5-10%), mely ismeri egymást, de a gyülekezet többségét nem. Milyen szomorú ellentmondások születhetnek ebből: Hogyan lehet segíteni azoknak, akiket nem is ismerünk, mert nincs személyesen kapcsolódási pontjuk a közösséghez, és így nem tudunk a problémáikról? Vagy hogyan lehet úgy képviselni a gyülekezetet, ha azt se tudjuk, hogy kik is a tagjai, és ők valójában mit is akarnak, mi foglalkoztatja őket? Ha nem indul meg a közösségépítés, ha nem épülnek hidak egymás felé, akkor maradnak a tátongó, veszélyes szakadékok. Ezek a hívők összejönnek ugyan vasárnap egy órára a templomba, mellyel le van tudva a hét, de nem lesznek igazi közösséggé, gyülekezetté.

Nem egyszerű a lelkész élete sem, mert az elcsépelt vicc szerint 6 napig láthatatlan, a hetediken pedig érthetetlen. Sajnos sokszor nagyon magányos hivatás ez, mert egyedül kell megvívni a csatáit, és kevés, vagy egyáltalán nincs megfelelő kontroll és visszacsatolás. Talán csak maga az elhivatottság és az Úr szolgálata adhat féket az emberi egónak. Ebben a hivatásban, mint más szakmákban is, fellelhetők a mesterek, és az X éves „sikeres” kezdők. Számomra a hitelesség a legfontosabb, hiszen a lelkész a legmagasztosabb szolgálatra lett kijelölve és elhívva, hogy az Isten igéjét, mint magot elvesse a hívők között. 

Az egyház tanításában evidencia, hogy a szószékről elhangzottakon keresztül szólhat Isten akkor is, ha nem mindig hiteles a „szócső”, és akkor is, ha a mondanivalója nem több, mint – Uram bocsá’ – egy silány szortiment a szakzsargonból. Egy ilyen Jolly Joker  a „megtérés” állandó emlegetése oly módon, hogy térj meg, de amennyiben megtértél, akkor nem eléggé, szóval térj meg még jobban…  A másik, hogy „bűnös vagy”. Rendben van, de igazából nincs rendben. Akkor most mit csináljak?  Máris jön az előző lemez: „Térj meg”… Ennyi előbb-utóbb kevés lesz a rendszeresen templomba járó, hívő embereknek.

A Biblia nem csak Isten szava, de az élet könyve is. És ha ebből a tényből indulunk ki, akkor tekinthetünk rá úgy, mint egy útikalauzra, amely elirányít minket életünkben. De sokkal több, mint pusztán egy logisztikai térkép, mert nem úgy működik, hogy itt a bázis, és érj oda a célba egy adott időpontra. Nem, mert ennél sokkal több, minden élethelyzetre ad megoldást, hogy Istenbe vetett hitünk átsegítsen a gondok felett.

A lelkésznek a Bibliát, az élet könyvét le kell fordítani, hogy a híveknek legyen fogódzkodójuk a mindennapokban, hogy a magasztosból fogyasztható, mindennapi betevő falat legyen. Vasárnap a hívők beülnek a templom padjaiba, kitárják a lelküket az igének, és várják, hogy az Úr Lelke által betöltse őket. Ilyenkor akarják feltölteni a lelki raktárakat a következő hétre. Útravalót várnak a mindennapokra, melyet hazavihetnek magukkal. Otthon aztán szépen kicsomagolják, kiporciózzák, hiszen ez az egy heti „túlélőcsomag”, ami erőt ad, táplálja őket az élet rögös útján.

Imádkozunk-e az igéért, Isten szolgáiért, hogy ne maradjunk éhen?

A szerző

Írások

Mit is írjak magamról? Férj, apa, református... Ezek mind csak címkék és skatulyák. Hiszen minden ember "titok, idegenség, lidérces messze fény". Ha megtisztelsz és elolvasod az írásaimat, jobban megismersz általuk annál, mint amit most elmondhatok magamról. Előre is köszönöm a bizalmadat. Soli Deo Gloria.