Napok múlva belépve 70. életévembe, azt kell megállapítanom, hogy Antall József rövid, epizódszerű miniszterelnöksége után az Orbán-kormány az első olyan magyar kormány az úgynevezett „szocialista forradalom” hazai uralomra jutása óta (1948), amely nemcsak nyíltan, de hatékonyan is felvállalja hazai és európai szinten a kereszténység kulturális örökségének a politikai képviseletét. Számomra ez perdöntő.
Az elmúlt hét évtized nagy részét olyan ellenséges ideológiai környezetben voltam kénytelen átélni, amelynek a fő mondanivalója az volt, hogy a kereszténység a múlté, amelyet jobb elfelejteni. Hiába jött a rendszerváltásnak nevezett fordulat, arra voltam kénytelen rádöbbenni, hogy a hazai balliberális oldal a kommunizmusban megismert és elszenvedett egyoldalú kereszténységellenes narratívával továbbra is azonosul. Semmit nem tud kezdeni a magyarság keresztény civilizációs múltjával, s a történelmi jövő építését szembe állítja a kulturális hagyománnyal.
Erre jön egy politikai formáció, a Fidesz-KDNP, amely nyíltan felvállalja a kereszténység évezredes kulturális folytonosságának a megőrzését, védelmét és képviseletét. Nos, nem kell csodálkozni azon, hogy személyes életemben a Fidesz-KDNP kiállása a történelmi kereszténység mellett revelációként hatott, hiszen végre (!!!!) megjelent egy olyan politikai erő, amelynek közelében keresztényként nem éreztem azt a kirekesztettséget, lenézettséget, megtűrtséget, amelyet amúgy egy életen át viselnem kellett. Nem mintha a keresztény történeti hagyomány tökéletes lett volna, sőt be kell ismerni bűneit. Ám az a mód, ahogyan a progressziónak nevezett vonulat elbánt a kereszténységgel, folytonosan kiemelve bűneit, elhallgatva történelmi érdemeit, több mint méltatlan. Nem mintha az Orbán-kormány maga lenne a keresztény tökéletesség. De mégis, Magyarország történetében hosszú idő óta ez az első olyan kormány, amely vissza mer nyúlni s keresztény kulturális hagyományhoz, mi több, annak nemzetstratégiai jelentőséget tulajdonít.
Ez a nem várt eszmetörténeti fordulat azért tudott személyessé válni a számomra, mert tanúja lehettem a régi magyar keresztény társadalom lassú, de tudatos szétverésének. Ez az ideológiai környezet kijelölte személyes életem meghatározó alapmotívumát, a kulturális gyászt, a régi keresztény emlékezetközösség elvesztése miatti fájdalmat, s azt az alapélményt, hogy idegen vagyok abban a világban, amelyet a kereszténység utáninak hazudott kor nekem felkínálhat.
Erre mintegy váratlanul megjelenik egy új politikai formáció, amelynek a népszerűségét nem lehet mással magyarázni, csak azzal, hogy a visszanyúlás a régi magyar keresztény emlékezethez az igenis meglévő keresztény kulturális szellem új öntudatra jutásának a társadalmi mozzanata. Minden, amit hagyományosan normálisnak tartunk, a kereszténység fogalmazta meg számunkra.
Jól tudom, ez még messze nem a teológiai-metafizikai hagyomány újrafogalmazása, ám mégis kulturális előjele egy kritikai fordulatnak, amely képes lesz meghaladni napjaink szellemi zűrzavarát.
Úgyhogy tőlem ne várja senki sem, hogy keresztényként a baloldalra szavazzak. Elvették évezredes történetemet. Szeretném visszaszerezni.
