Életemben először apámmal nyúztam nyulat. Még kicsi lehettem, pontosan nem emlékszem a koromra, csak arra, hogy állok az udvar belső felében, két kezemben fogom a nyúl lábát, apám pedig szép lassan kezdi lehámozni róla a puha szőrmét. Mintha egy elegáns hölgy bundája került volna csak a fogasra. Megrendített ez a látvány. Csupasz, rózsaszín húsú tetem maradt belőle. Ami korábban simogatni való élet volt, étel lett a tányéron. Ódzkodtam aztán ebédnél sokáig, ha nyúl volt. Sok évvel később is a kezemben éreztem a nyúl lábait, hogy erővel kell tartanom, nehogy a földre essen. Barbár és kegyetlen módszernek tűnt egy állat leölése csak azért, hogy mi, emberek ehessünk. Egy darabig még vegetáriánus is voltam emiatt. De sokáig nem bírtam, mert mint tudjuk, a nyúl nem vész el, csak átalakul. Mondjuk „csirkepaprikás” lett belőle és így teljesen fogyaszthatóvá vált. Sőt, finom volt! Megmosolyogtató felfogás, de azt hiszem ez a fajta felelősségtudat, az élet egyszeri és megismételhetetlen mivoltának megsejtése, valahol mélyen mindannyiunkban benne van már gyerekkorunkban, csak kikopik idővel, hogy megint visszatérjen, mikor megöregszünk. Láttam ezt lányom könnyeiben, mikor egy tó partján sírt, mert nem tudott megmenteni egy fuldokló méhet, és sok hittanos szemében, akiknek komoly lelkiismereti problémát okozott egy rántott hús is.
Az Avatar című film ebből a szempontból is nagy kedvencem. A nyugati civilizációból érkezett katona, kinek benne van a munkaköri leírásában a gyilkolás, megtanulja, hogy mit is jelent alázattal vadászni. Amikor megérti, hogy minden, ami létezik kapcsolatban áll egymással, már nem egy gépies mozdulat az állat levágása, hanem rítus. Egy szakrális mozdulat, melyet az őt tanító így foglal össze: „Szépen ölsz.”
Amikor eltűnik a rítus az emberéletből, megjelenik a rétegelt semmi. Olyan belső üresség keletkezik, mely mint éhes vad kergeti az embert. Egymást követő gépies mozdulatok, cél és tartalom nélküli létfenntartás, amiben halványan pislákol csak az élet. Nekem ez a „nyúzó” létállapot, mert kizsigereli az embert, hogy történjen mégis valami. A humánerőforrás értékének minimalizálása a várható hozam maximalizálása érdekében, tulajdonképpen teljesen elfogadható stratégia, ha ezt a nagyon erős éhséget kell csillapítani. Mert az ember éhes, és itt egész széles spektrumára gondolok az éhségnek. És enni nem csak jó, hanem kell! Alapszükségletünk a biológiai, szociális, mentális és spirituális jóllakottságunk. Mindez pedig magában foglalja a szépen ölés, szépen érintés, szépen beszélés és szépen imádkozás egyensúlyát. Ha az egyik kiesik, már borul is a rendszer. Nincs harmónia, csak káosz. Pedig a dolog kulcsa, az úrvacsorai liturgia mondata: „Akik méltóképpen előkészítettük magunkat, alázatos szívvel és szép renddel járuljunk a szent asztalhoz”, hogy mindenekelőtt az tápláljon bennünket, aki ismeri minden szükségletünket. Ott értjük meg igazán mit is jelent, hogy „a szívét sem emelheti fel, csak az, aki mást is felemel.” (Ákos: Felemel)
Manapság azt élem meg, hogy a nyúlhoz hasonlóan a lelkész sem vész el, csak átalakul. De azt hiszem minden hivatásra igaz ez. Valamit tanulunk, valahogy neveltek bennünket, aztán az élet és a szolgálat gyakorlatában egyre több mindent aggatunk magunkra, vagy mások teszik ránk a terheket. Elhitetjük magunkkal, vagy elhisszük másoknak, hogy az életünk csak akkor értékes, ha millió szerepben tökéletesen tudunk tündökölni. Az elfogadás, dicséret és szeretet koldusaiként olyan utcákba is besétálunk, melyekről tudjuk, hogy nem kellene, de mégis megtesszük, mert ott van bennünk a nagy félelem: Ha lekerül a sok szerep, a rétegelt semmivel találkozunk csupán, vagy szívünk esszenciájával? Hogy ezzel ne kelljen szembesülni, tovább lépünk és előszeretettel keressük az újabb kihívásokat.
Azt hiszem, minden félelem ellenére mégis csak érdemes meglépni ezt az önvizsgálatot, mert amikor a dolgok mögé nézünk, meglátjuk a lényeget. Az emberélet mögötti, sőt a teremtett világ mögötti lényeg pedig nem más, mint az Isten, aki őt megteremtette. Újra fel kell fedeznünk, vagy tartalommal megtöltenünk azokat a rítusokat, melyekben megéljük, hogy még a magunk rétegelt semmi létének gondolt állapotában is, ha meztelenek vagyunk, felruháznak. Ha éhesek vagyunk, enni kapunk. Ha szomjazunk, megitatnak bennünket. Hogy ki? Aki azt mondja, „vegyétek és egyétek, ez az én testem…”
A nagy kérdés persze mindig a hogyan? Nos, a történet ott kezdődik, alázatos szívvel és szép renddel megtanulja az ember, hogy nem egymástól független szigetcsoportokként élünk, hanem minden szinten kapcsolódunk egymáshoz, és így Istenhez tartozunk. Inzulinrezisztensként tudom, ha egyes sejtek kevésbé fogékonyak a tápanyag jelenlétére, a testemre és jövőmre is hatással van. Megbetegszem. De valahogy így képzelem egyházunkat is. Ha emberek, gyülekezetek „Istenrezisztenssé” válnak, attól mindannyian szenvedünk. A cél tehát a fogékonyság. Én, mint apró sejt a nagy egészben, fogékonnyá válok Isten jelenlétére a világban, és általa a mellettem élő sejt is, majd így tovább. Mert való igaz, hogy mindenki azzá válik, amit néz és azok vagyunk, amit megeszünk.
