Székely Attila tábori lelkésszel, századossal beszélgettem a nagyhét egyik estéjén, átugorva a szomszédos Kaposfő parókiájára. Korábban ő volt a falu református lelkipásztora, most a felesége a beiktatott lelkész, de beszédének egyes szám első személye váltakozva a többes szám első személyével azt mutatja, hogy ugyanúgy a szívén viseli és tetteivel hordozza a közösséget most is, pedig öt éve már a palást mellett terepszín ruhája is van. Miközben szó esett elhívásról, Tiszáninnenről Dunántúlra kerülésről, misszióról, háborúról, ütőképességről, egy olyan világ tárult fel, ahol rend, fegyelem, parancs nélkül nem működik az élet.
Hol kezdődött földi pályád?
Zempléniek vagyunk a feleségemmel együtt, Emese szerencsi, én pedig sátoraljaújhelyi vagyok. Az egész családom Bodrogközből származik. Édesanyám egyedül nevelt föl nővéremmel együtt, aki tíz évvel idősebb nálam. Anyukám az Elzett Certa vállalatnál dolgozott, aztán amikor jött a rendszerváltozás és sokan elvesztették a munkájukat, akkor ő átképezte magát manikűr-pedikűrössé. Lakótelepen nőttem föl, de minden hétvégén kint voltunk a nagyszüleinknél Alsóbereckiben. Abban a református templomban kereszteltek meg, és ott teljesen természetes volt, hogy elmentünk templomba. Tőlük mindenféle tudást magunkba szívhattunk.
Gyermekkorodban katonásdit játszottál?
Csak amennyire általában a kisfiúk szoktak. Igazán meghatározó élményt nagyapám történetei jelentettek. Emlékszem, hogy felültem mellé a nyári konyha előtti zöld lócára, és kérdezgettem a régi dolgokról, hogy mit csináltak régen. Nagyon szerettem a történeteket, élettörténeteket. Gyermeki kíváncsiságomban gyökerezik a történelem szeretete. Édesanyámtól egyszer kaptam egy Attila királyról szóló könyvet, aminek hatására elkezdett érdekelni a magyar történelem: ha ő hun, akkor mi köze hozzánk, magyarokhoz?
Mindig Alsóbereckibe jártatok templomba, vagy Sátoraljaújhelyen is elmentetek?
Természetes módon a lakóhelyünk szerinti gyülekezetbe is jártunk, mivel nem minden vasárnap voltunk a nagyszüleinknél. Úgy emlékszem, hogy hatodikos koromban volt a sátoraljaújhelyi parókián az a hittanóra, amire járni kezdtem. Akkor Farkas Zoltán volt a lelkipásztor, és nála is konfirmáltam. Emlékszem, hogy akkor nagyon kevesen jártak a gyülekezetbe, pedig nem prédikált rosszul, nem volt botrányos életű, sőt szerették a városban. Amikor elhunyt, akkor az egész várost lezárták, és a templomból úgy kísérték ki a város szélében lévő temetőbe. Mégis az istentiszteleti látogatottságon nem látszódott az ő köztiszteletben állósága. Aztán Berényi József lett a helyettes, aki a II. világháború utáni ébredés embere volt. Ezekben az években a pataki teológián látta el a teológusok lelkigondozását, így járt át Sátoraljaújhelybe istentiszteleteket tartani. Döbbenetes volt látni gyerekfejjel, hogy az igehirdetéseinek a hatására vasárnapról-vasárnapra egyre többen jönnek. Lenyűgöző élmény volt.
Személyes megtérésed ahhoz az időszakhoz kapcsolódik?
Az időszak az volt, de a helyszín nem. Elkerültem a sárospataki református gimnáziumba, mert Anyukám nagyon szerette volna, ha oda járok. Sokan jártak át Újhelyből a pataki refibe, akik közül sokan később nívós helyekre kerültek. Busszal utaztunk minden nap oda-vissza. Május környékén kérdeztek engem a lányok, hogy van-e kedvem Hejcére hittantáborba menni. Hú, mivel a csapatból volt egy-két lány, aki nekem tetszett, és ők is mentek a táborba, akkor nekem ott a helyem! Azt a tábort Victor István pataki vallástanár tartotta, és ott abban az egy hétben rengeteg szeretetet tapasztaltam meg. A hét vége felé egyik este rám szakadt annak a felismerése, hogy én, akit egyedül nevel fel az anyukája, aki a legkisebb mindig a rokonságban, engem is szeret az Isten, fontos vagyok neki és dolga van az életemmel. Megértettem Isten szeretetéről, hogy még az én életem is fontos neki! Úgy éreztem magam, mint a nagy vacsora példázatában azok, akik nem voltak első körös meghívottak, mégis az útszélről meghívták őket a lakomára. Ez egy nagyszerű dolog volt! Esténként az áhítat végén bizonyságtétel volt, valamint a záróistentiszteleten többen is bizonyságot tettek. Arra az alkalomra kért meg Isti bácsi engem is. Levert a víz, teljesen rosszul voltam, de igent mondtam. Végül is teljesen örömteli és megerősítő volt, hogy beszélhettem az ottlévőknek Isten szeretetéről. Nekem ez volt „A Megtérésélmény”. Időközben megérkezett az új sátoraljaújhelyi lelkészházaspár, Kádár Ferenc és felesége Iszlay Éva, és amit Berényi Józsi bácsinál a templom megteléséről tapasztaltunk, azt még egy lapáttal megtoldották Kádárék. Nekem tehát alapvetően teletemplom, működő nagy gyülekezet, főként refisekből álló ifjúsági csoport az alapvető egyházélményem. Megvallom őszintén, a mai napig nagyon fontosak számomra Kádár Ferenc igehirdetései, amik elevenen élnek a szívemben.
A gimnáziumban egyértelmű volt számodra, hogy a pataki teológián fogsz továbbtanulni?
Bár a megtérésem idején már éreztem, hogy az Úr Istennek valami dolga van velem, de hogy konkrétan micsoda, azt nem tudom. Világ életemben történelem tanárnak készültem. Kiváló történelem tanárom volt Sárospatakon, Szathmáry Sándor tanár úr, aki hitet, hazafiságot és humánumot tanított nekünk. Egyszer amolyan kamaszosan megbeszéltem Istennel, hogy én a történelmet szeretném tovább vinni, de elfogadom, hogy Te pedig szeretnéd, hogy Neked szolgáljak, így akkor a Károli Gáspár Egyetem történelem-vallástanári szakjában egyezzünk ki. Ez mindegyikünknek jó lenne! Teltek-múltak az évek, és Isten igék és imádságok által abban erősített meg, hogy teológiát hallgassak. Első helyre a történelem-vallástanári szakot írtam be, második helyre a teológiát. Azonban az Úr Istent nem lehet átverni semmiféle jónási rafinálkodással, hogy elindulunk, de mégsem oda megyünk. Konkrét döntést várt tőlem Isten, mert mindkét helyre ugyanakkor volt a felvételi. Az én döntésem pedig az volt, hogy leszálltam Sárospatakon a vonatról. Fel is vettek a teológiára.
Az erőteljes alkudozás után hogyan érezted magad a pataki teológián?
Az első évben nagyon kellett azért harcolnom, hogy ott maradjak. Én nem hébert, görögöt és bibliaismeretet akartam tanulni, mégis azok jöttek szembe. Az első évet végig küzdöttem és szenvedtem, de a második éven egyre jobban megérlelődött bennem, hogy nekem a teológián a helyem. De a töriről nem mondtam le, és levelezőn elvégeztem Egerben a tanárképző főiskola történelem szakát, majd Pécsen az egyetemi kiegészítő szakot. Végül is így lett teljessé ez a paletta. Bár nem tanítok történelmet, de a gyerekeimet napi szinten „boldogítom” ezen a téren is.
A megvanirva.hu oldal interjúiban elsősorban dunántúli reformátusokat mutatunk be. Viszont miközben eddigi életutad felén már túl vagyunk, még mindig nem említettél semmi dunántúlit. Hogyan kerültél három kerülettel arrébb, Dunántúlra?
A teológia öt éve után Sátoraljaújhelyen voltam segédlelkész, és Emesét már eljegyeztem. Szerettünk volna olyan szolgálati helyet, ahol mind a ketten gyülekezeti lelkészek lehetünk. Kádár Ferenc fogadott volna mindkettőnket beosztott lelkésznek, én viszont vágytam arra, hogy kipróbáljam magam az otthoni gyülekezetemen kívül máshol. Azonban nem volt olyan önálló gyülekezet, ahol mindketten szolgálhattunk volna. Egy gimnáziumi tanárom ajánlotta Dunántúlt, hogy próbáljuk meg, mert ott több kisebb gyülekezet van, ahol szolgálhatnánk együtt. Felhívtam Márkus Mihály püspök urat, aki elmondta, hogy bemutatkozó levelet kell írni, és el kell jönni az egyházkerületi tanács elé. El is jöttünk Pápára, ahol a tanácstagok szavazatát megnyertük. Akkor megkérdezték, hogy Dunántúlnak melyik részén szeretnénk szolgálni, én pedig őszintén megmondtam, hogy igazság szerint fogalmam sincs, hogy mi van Észak-Dunántúlon és mi van Dél-Dunántúlon, én egyet tudok, hogy Bellai Csilla egy évvel járt felettem a pataki teológián, és vele voltunk egyszer kiszálláson Kaposváron. Úgyhogy én Dunántúlon ismerem Balatonszárszót, mert sokszor jártam ott népfőiskolai héten, illetve egyszer voltam Kaposváron. Bellai Zoltán kaposvári lelkész ott ült tanácsülésen, és rám is nézett szúrós tekintetével, majd szünetben felhívta Csillát, aki mondta neki, hogy nem gáz, ha ők Dunántúlra jönnek. Balogh Tibor somogyi esperessel oda is jött hozzánk Bellai Zoltán, és helyet ajánlottak. Alig mertük elhinni, hogy mi, akiknek eddig önálló szolgálati helyet nem kínáltak, csak beosztott lelkészit, végre gyülekezeti lelkipásztorok lehetünk.
Mit szólt mindehhez a tiszáninneni püspök?
Amikor Csomós József püspök úr megtudta, hogy Dunántúl kész fogadni minket, akkor marasztalt, és felajánlotta a pataki gimnázium vallástanári állását, ami számomra egy hatalmas dolog volt, de rögtön rákérdeztem a feleségem jövőjére. Neki a pataki nagykönyvtárban ajánlott helyet. Hát, az én feleségem nem az a karakter, aki a Nagykönyvtárban a könyvek, iratok és az olvasók között érzi jól magát. Így megköszöntük, és eljöttünk Kaposfőre.
Milyen volt Dunántúl tiszáninneniként?
Nekem az elején nagyon nehéz volt, mert városi gyülekezetből érkeztünk mindketten, és egész mások a felekezeti arányok ott, mint Dunántúlon. Nyilván nem szolgálnánk itt közel két évtizede, ha nem találtuk volna meg a hangot a gyülekezettel, és nem fogadtak volna el bennünket. Itt születtek a gyermekeink, Adél, Blanka és Ákos, akiket nem szeretnénk kiszakítani ebből a környezetből. Mi minden egyes embernek és családnak örülünk, akik hozzánk csatlakoznak, akik ide valahogy illeszkedni kezdenek és helyet találnak közöttünk, mert összehasonlíthatatlan a lépték Sátoraljaújhely és Kaposfő között. Tiszáninnenen szocializálódtam, mint gyülekezeti tag, de Dunántúlon szocializálódtam, mint lelkipásztor. Úgy gondolom, ezért sem mentünk vissza Tiszáninnenre, pedig az én szívem nagyon hazadobog.
Azon a parókián élsz, ahol korábban te voltál a gyülekezet beiktatott lelkipásztora, ám most a feleséged lett az. Élesen elválik a régi gyülekezeti és új katonasági szolgálati területed?
Anno elmondtam a gyülekezeteknek, a kaposfőinek és a többinek is, amelyeket ellátunk, hogy a szolgálati terület váltása nem azt jelenti, hogy én holnaptól kezdve nem csinálok itt semmit. Én ugyanúgy tartok istentiszteletet, esketek, keresztelek, temetek, intézek ügyeket. Nyilván a külmisszió ideje más, mert onnét nem tudok csak úgy hazajönni. A jogi keretek változtak, ám ebből a gyülekezet nem sokat érez. Ha például a laktanyában merül fel igény keresztségre, akkor fel szoktam ajánlani a benti kápolna helyett a kaposfői templomot. Aztán például tábori lelkészek szolgáltak itt Kaposfőn. A prédikációban óhatatlanul előjön egy-két katonai példa.
Ha a nevedet hallom, egyből eszembe jut, hogy futsz. Miért kezdtél el futni?
A sport és mozgás része volt az életemnek korábban is: sporttagozatos általános iskolai osztályba jártam, a gimiben és a teológián fociztam. Azonban gyülekezetbe kikerülve nem áldoztam időt a mozgásra. Viszont amikor 2014 őszén egy stresszes időszakot követően részben elveszítettem a bizalmamat bizonyos intézmények iránt, és felismertem egyfajta partvonalon kívülre kerülést, akkor azt mondtam a feleségemnek, hogy elkezdek futni. Vettem is futó felszerelést: nadrágot, pólót, cipőt… a kapuig le bírtam futni, és éreztem, hogy ez talán menni fog nekem!
Bocsáss meg, de ti egy dombtetőn laktok, a kapuig lejt a terep, úgyhogy akkor ez nem lehetett annyira nehéz.
Bevallom férfiasan, hogy ez tényleg nem volt akkora kihívás. Viszont amikor az öt kilométerre lévő Kisasszondra akartam elfutni, akkor az utca végén éreztem, hogy vagy mentőt kell hívni, vagy visszafordulok. De az nagyon ciki lett volna az emberek előtt, azt meg mégsem hazudom, hogy valamit otthon hagytam. Úgyhogy nekivágtam a kisasszondi domboldalnak, és ahol tudtam, hogy már nem látnak, megálltam, és öt percig meredtem magam elé, hogy biztos jó ötlet volt-e a futást elkezdeni. Hazamerészkedtem, és képzeld el, ezt a futást megcsináltam másnap is, harmadnap is, és egyre jobban ment. Azt vettem észre magamon, hogy csak öt méterrel tudok mindig többet futni, viszont tavasszal már ez azt jelentette, hogy elfutottam Kisasszondra és vissza. Amikor erre először képes lettem, akkor örömömben felhívtam a nővéremet, hogy elújságoljam neki: talán most már mondhatom, hogy futó lettem! Ő egyébként évtizedek óta rendszeresen fut, rengeteg maraton van a háta mögött és ezzel együtt rengeteg tapasztalat. Azóta is ő az „edzőm”.
A kilométerben mérhető távolság motivál, és az jelenti a boldogságot neked?
A futásban az a jó, hogy érzem, ahogy kimegy belőlem a stressz, az idegesség. Bár elfáradok, de jól érzem magam attól, hogy le tudtam győzni egy akadályt, teljesítettem egy távot, egy versenyt, vagy éppen javítottam az időmön. Ezért csinálom. Ha futsz, óhatatlanul részese leszel egy közösségnek: motivál, hogy találkozol olyan emberekkel, akik komolyabban futnak, mint te, mint ahogyan az is, ha a példád másokat is mozgásra, futásra ösztönöz.
Az egyházkerületben van egy futó csapat, ha jól tudom.
Igen, az egyházkerületi családos tábor résztvevőiből áll. Balatonfenyvesen esténként futottunk, és ott alakult ki a később DREK-TEAM-nek elnevezett futócsapat (szerk. megjegyzés: Dunántúli Református Egyházkerület csapata). Találónak gondoltuk, hogy az Ultra Balatonon induljunk, és körbe fussuk a tavat. Bár nem mindenki profi futó a csapatban, mégis nekivágtunk. Sikerült nevezni, holott csak percekig van nyitva a felület, és máris elfogy az ezerötszáz hely. Mivel ez Magyarország legnépszerűbb futóversenye, ezért borsos a nevezési díja. Ennek kapcsán megkerestem Steinbach József püspök urat, aki legnagyobb örömömre azt mondta, hogy természetesen támogat bennünket. Így a kerület csapataként futunk, amiért nagyon hálásak vagyunk, és amire büszkék is vagyunk. Kivétel nélkül mindenki dunántúli református a DREK-TEAMben, és mindenki gyakorolja is a hitét valamely dunántúli gyülekezetben.
Ez egy sportközösség, vagy részben azért lelki közösség is?
Mindkettő. Napi szinten tartjuk egymással a kapcsolatot, eljárunk egymáshoz, és persze a Családos Hétre is igyekszik mindenki elmenni. Sajnos volt olyan futó, akit elveszítettünk, Molnár Mariann barátunk daganatos betegségben halt meg. Ő nagyon nagy erőt adott nekünk, amikor úgy futott velünk két kilométert, hogy már nagyon beteg volt. Aztán Zoli barátunk felesége, Gyöngyi is elment már a földi világból. Amilyen hittel, szeretettel, alázattal viselte a betegségét, az mindnyájunkat megindított. Az élet sok-sok futásában erőt ad mai napig az ő példája. Nagy dolog, hogy ilyen helyzetekben össze tudunk kapaszkodni.
Amikor elkezdtél futni, én a szomszédos faluból még nem tudtam, mire lesz jó ez neked, de biztos voltam abban, hogy Istennek terve van a futásoddal. Gondolom, a te erőnlétednek meg se kottyan a katonasági szintfelmérő.
A honvédségben a fizikai állapotfelmérést mindenkinek teljesítenie kell. Ebben futás, fekvőtámasz és felülés van adott időre. Nekem a honvédségnek a fizikai részével soha nem volt gondom, azt mindig megcsináltam.
Hadd kérdezzek rá a feldobott labda miatt: volt vagy van olyan része a honvédségnek, amivel gondod volt, vagy van?
Persze! Lelkipiásztorként egy idegen közegben vagy, ez nem a „gyülekezeti játszótér”, ahol Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát. A hadseregben is vannak hívő emberek, ami nagy áldás, de itt senki nem fog attól hasra esni, hogy én vagyok a lelkész. Csupán konstatálják, vagy megvonják a vállukat. Ez nehéz, de ennek ellenére úgy kell jelen lenni lelkészként, hogy komolyan vegyenek. A másik, hogy el kell érni, hogy része legyél a csapatnak, és ne nehezékként tekintsenek rád. Nyilván nem mindenki akar a lelkésszel barátkozni, ráadásul van egy alá-fölérendeltségi viszony is, amit be kell tartania mindenkinek. Nekem az alakiságot is nehéz volt megtanulni: tizennyolc évesen szerintem ezt sokkal könnyebb elsajátítani, mint idősebb fejjel, lelkipásztorként.
Mégis belementél ebbe a nem szokványos „katonásdiba”.
Olyan életszakaszban kerestek meg, amikor elgondolkodtam azon, hogy vagy valahol máshol, vagy itt, de valami más szolgálati területen lennék lelkipásztor. Elvégezve a teológiát és két történelem szakot, arra jöttem rá, hogy a gyülekezeti szolgálatom során sok olyan dolgot csinálok, ami egyáltalán nem tartozik ahhoz, amiért annak idején lelkipásztor lettem. Például a hivatali munka és a tatarozások tömkelege. Évek óta imádkoztam azért, hogy Isten mutassa meg nekem, hogy hol van az a szolgálati terület, ahol számomra egyezik az elképzelés és a valóság. 2016 őszén Mészáros László alezredes úr hívott fel, akit pataki gimis koromból ismertem, mert ő akkor végezte el a teológiát, és elmondta, hogy Kaposvárra keresnek tábori lelkészt. Én először azt hittem, hogy összetéveszt valakivel, ezért vissza is kérdeztem, hogy biztosan rám gondolnak? Bevallom neked őszintén, Bogi, eddig a pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy katona legyek, vagy tábori lelkész, pedig a gyülekezeteinkben vannak katonák. A vele való beszélgetés nyomán elindult bennem valami, és utána Jákob János tábori püspökkel való beszélgetés kapcsán tisztán éreztem, hogy ők engem akarnak.
Csak mézesmadzag volt, vagy az árnyoldalról is beszéltek a majdani kollégáid?
Őszintén elmondták, hogy bizony vár rám tíz hetes kiképzés, ahol senki nem lesz arra tekintettel, hogy én felszentelt lelkipásztor vagyok, és nem az lesz a stílus, hogy „nagytiszteletű úr, legyen szíves azt csinálni, amire megkértük”. Azt is elmondták, hogy fél éves misszióba kell menni.
Ha, ne adj’ Isten háborúba keveredne az országunk, akkor neked menned kell az alakulatoddal, vagy a lelkiismeretedre van bízva, hogy kíséred-e az egységedet?
A katonaságnál parancs van, tehát ha a tábori püspök parancsba adja, hogy például a déli határra kell menni, akkor oda kell menni, és pont. A parancs az parancs, és ne vakaródz, ne ellenkezz, mert nem leszel túl népszerű, és a parancs nem fog módosulni. A hadsereg csapatmunka, mint a futás, ahol együtt küzdünk és szenvedünk, de a célba is együtt érünk. Nem csak te futod azt a versenyt! Az ezredes, az alezredes, a százados, az őrnagy, a főhadnagy, szóval nálunk mindenki megy misszióba. Mindenkinek van családja, felesége, gyermekei, és csak úgy megy a dolog, ha összetartunk. Nekem nagyon tetszik a hadseregben a bajtársiasság: egymásra vagyunk utalva. Azt is szeretem a honvédségben, hogy nem csinál mindenki mindent, nem kontárkodik bele mindenki a másik dolgába, hanem ki vannak osztva a feladatok. És nem is várnak el tőled mást. Tőlem például még misszióban sem várta el senki, hogy fantasztikus G.I. Joe-ként ugrándozzak, tőlem azt várták el, hogy a lelkészi munkámat végezzem.
Visszakanyarodva a tábori lelkészség elfogadásának témájához, mi adta meg a végső lökést?
Részint a feleségem, aki együtt imádkozott velem, és bátorított, hogy válasszam nyugodtan a hadsereget, mert szeretem a hazámat és a történelmet, fizikailag pedig nem lesz gondom. A fordulópont a nővérem volt, aki pszichológus, és felhívtam őt a dilemmámmal, hogy részint szeretnék menni a kihívás miatt, részint viszont féltem a családomat és nem szeretnék az egyházból kilépni. Akkor a nővérem egy fontos kérdést tett fel: Attila, mi a szolgálatod legfontosabb része? Azt mondtam neki, hogy Krisztust szeretném hirdetni azoknak, akik még nem ismerik őt. Mire ő annyit mondott: szerintem a honvédség pont ilyen hely. Ezután a telefonbeszélgetés után mondtam igent a tábori püspöknek.
Ezután következett a mélyvíz?
Valami olyasmi. 2017 januárjában kezdődött a tízhetes kiképzés Szentendrén, ahol engem ugyanúgy kezeltek, mint mindenki mást. Egyébként ez így volt helyes. Ugyanúgy dobtam a gránátot, ugyanúgy szedtem szét a gépkarabélyt, ugyanúgy stokiztam be a szekrénybe a ruhámat, ugyanúgy mostam fel a padlót hajnali öt órakor, ugyanúgy meneteltem, ugyanúgy írtam dolgozatot, mint mindenki más.
Úgy zajlik az a kiképzés, mint ahogy a filmekben látjuk, hogy állandóan az arcodba üvöltenek, és folyamatos a retorzió, vagy azért kulturáltabb folyamatról van szó?
Szerintem egy amerikai film amerikai viszonyokat mutat be. Magyarországon azért más a helyzet, persze alakulattól és kiképzőktől is függ. Semmi rosszat nem tudok elmondani az én kiképzőimről, mert amit kellett, azt ők nagyon jól megtanították nekem. Az pedig úgymond a játék része volt, hogy bejött a kiképző, felrúgta a kukát, mert volt benne egy darab koszos zsebkendő; vagy kihajigálta a szekrényből a ruhát, mert nem volt élére hajtva egy póló; vagy beleüvöltött az arcomba, hogy mit képzel magáról Székely közkatona. Viszont a kiképzés után ugyanez a kiképző, akinek adtam egy tereptarka, azaz terepszínű kötésű Bibliát, nagyon hálás volt érte, és másoktól hallottam vissza, hogy büszkén mutatta a tábori lelkészeknek, hogy ezt a Bibliát tőlem kapta.
Parancsuralmi rendszerhez tartozol, és ez közvetve érinti a családodat is. Ők könnyen veszik ezt?
Kénytelenek rugalmasan venni. Annyit azért tudni kell, hogy a tábori lelkész különleges helyzetben van, mert tisztként vonul be, és parancsnoki mellérendelt helyzetben van, azaz nem alárendeltje másnak, csak a tábori püspöknek. A tábori lelkész azért van a laktanyában, hogy segítse a parancsnok munkáját, és a katonák mentális egészségéért mindent megtegyen, valamint biztosítsa hitük gyakorlását. Nyilván a parancsuralmi rendszertől nem vagyok független: azt a feladatot hajtom végre, amit kapok, tisztelgek annak, aki rangban felettem áll, és nekem is tiszteleg, aki felett én állok rangban.
A katonasági ranglétrán hol állsz?
Én tiszt vagyok. Tőlem lefelé van az altiszti állomány és a legénységi állomány; tőlem felfelé pedig a főtiszti állomány és tábornoki kar. A tiszti állomány pedig úgy rétegződik, hogy hadnagy, főhadnagy, százados. Főhadnagyként vonultam be, és tavaly júliustól vagyok százados.
Bár nem római százados vagy, de esetleg van szolgád?
Nincs. Az amerikaiaknál van olyan, hogy tábori lelkészi asszisztens, mert ott a tábori lelkész nem fog fegyvert, hanem a tábori lelkészi asszisztens feladata, hogy megvédje a tábori lelkészt, illetve nagyon sok feladatban segít a lelkésznek. Nálunk, magyaroknál ilyen nincs.
Említetted, hogy a tábori lelkész feladata a katonák vallásgyakorlásának segítse. Ám nem mindenki református, főleg Dunántúlon. A katonaságnál milyen az ökumené?
Abszolút jól működik. Testvéri módon vagyunk egymással. Maga a szolgálati águnk is ökumenikus, hiszen a Protestáns Tábori Püspökséghez tíz református és három evangélikus lelkész tartozik. A katolikus tábori pap kollégámmal reggelente megiszunk együtt egy kávét, megbeszéljük a dolgainkat, aztán persze mindenki megy a saját útjára. Illetve a kaposvári laktanyában minden hónapban egyszer van istentisztelet, ami ökumenikus. Azokkal a katolikus kollégákkal, akikkel nem egy laktanyában szolgálunk, szintén jó a kapcsolatunk. Misszióban egymást váltjuk, mert úgy van felosztva, hogy az egyik félév katolikus, a másik félév protestáns. Tudunk egymásról és jól megvagyunk egymással. Ez azért is fontos, mert nem csak egy felekezet van jelen a katonák között. Koszovói misszióban nekem is főleg katolikus katonáim voltak. Törekedtem arra, hogy alkalomadtán eljussanak katolikus templomba: Koszovóban keresztyén részről szerb ortodox és római katolikus templomok vannak. A lengyeleknél római katolikus lelkész volt, és minden este volt mise a kápolnában, így bátorítottam őket arra, hogy azokon ők is vegyenek részt. Nagyszerű ökumenikus élmény volt számomra, hogy a misszióban minden hónapban van tábori lelkészi találkozó nemzetiségtől és felekezettől függetlenül. Rajtam kívül ott volt baptista, adventista, római katolikus, és nagyon jól működött, maradandó kapcsolatok alakultak ki.
Jóllehet, nem lelkészházaspár interjút terveztem készíteni, de hadd ragadjam meg az alkalmat, ha már beszélgetés közben feleséged bejött hozzánk! Emese, számodra mi az, ami Attila szolgálati területével kapcsolatban pozitív?
Két dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy neki mindig fontos volt a magyarsága, de én azt érzem, hogy ennyire talán még semmiben nem tudta megélni. Korábban a gondolatok előrébb voltak a cselekedetnél. A másik pedig ehhez kapcsolódóan a történelem szeretete; és ez a két dolog a hadseregnél végzett szolgálatában megtestesül.
A honvédség javára „beáldozott” időszakot, azokat a hónapokat, amikor Attila nélkül vagy itthon, könnyen hordozod, vagy benned a rád háruló többlet feladat miatt van egyfajta megkeményedés?
Van, amikor könnyebb, mert én vagyok a felnőtt egyedül, és nincs kihez menni rajtam kívül a gyerekeimnek. Úgyhogy vagy beállnak a sorba, vagy nem működik – és akkor beállnak a sorba. Nekem is könnyebb döntést hozni, még ha előtte meg is beszélünk mindent a misszióban lévő apukával. Az nagyon nehéz, hogy beszűkül az élettér azáltal, hogy nincs itthon a felnőtt férj. Hittanon is gyerekekkel vagy, itthon is gyerekekkel vagy, vasárnap csak kifelé adsz, ezért jobban hiányzik a támogatás. A mindennapok hajtása egy idő után rutinosan megy, nem megterhelő átállni rá, hanem inkább az egysíkúvá válás nehezíti meg azokat a hónapokat, amelyekben egyre jobban vágysz egy értelmes felnőtt jelenlétre, a társadra.
Attila, ha az előtted álló évtizedekre gondolsz, akkor milyen vágyat vagy elgondolást szeretnél beteljesültként megélni?
Nagyon szeretném megélni, hogy látom a gyermekeimet, reménybeli unokáimat felnőni. Nekem nagy vágyaim nincsenek, mindig azt kérem Istentől, hogy Uram add, hogy mindig azt tegyem, ami neked jó, amit te gondolsz. Az mindegy, hogy hol. A katonaság vonatkozásában is próbálok minden nap hálás lenni azért a napért, és abban a napban helyt állni. Nem foglalkozok azzal, hogy mi lesz holnap vagy holnapután. Nyugdíjas időmben jó lenne törit tanítani Sárospatakon, de egyéb nagy célom nincs. Amit Pál apostol ír, hogy „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél”, hiszem, hogy így van, de remélem, hogy van még feladatom ebben a földi életben.
Gyakran említed a történelmet. Melyik a kedvenc korszakod?
A huszadik század. Különösen a huszadik századi magyar egyháztörténet érdekel. Azon belül pedig három terület, a belmisszió, a második világháborút követő ébredés időszaka, valamint a ’45 utáni egyházi állapotok a rendszerváltozásig. Emberi történetek, lelkipásztori sorsok, gyülekezeti sorsok érdekelnek, csak egyenlőre nincs időm ebbe mélyen beleásni magam.
A történelmi folyamatok részeként követed a napi politikai eseményeket?
Ó, persze!
Amikor kitört az orosz-ukrán háború, akkor mit érzékeltél tábori lelkészként? A katonákat jobban foglalkoztatja ez a téma?
Természetesen, téma a katonák között, ahogy szerintem nincs olyan emberi közösség, ahol ez ne lenne az. Viszont a katonák fegyelmezettek abból a szempontból is, hogy nem gondolják túl a dolgokat. Nem járatják feleslegesen az agyukat azon, hogy Uram, Isten, mi lesz, mind meghalunk. Ennek semmi értelme. Fegyelmezetten a feladatra igyekeznek koncentrálni, parancsot teljesítenek. A Magyar Honvédség különböző alakulatokból áll: lövész, légibázis, logisztika, stb. így mindenki egy kicsit más szemüvegen keresztül nézi az eseményeket. Természetesen szülőként ők is aggódnak a családjukért, ők sem közömbösek ebben a helyzetben.
Gyermekkoromban akármerre autóztunk huszonöt-ötven kilométerenként volt egy laktanya, ma pedig nem érzékelek ilyet. A magyar hadsereg ütőképes?
Azt gondolom, hogy egyre jobb, köszönhetően a ráfordított pénznek. Úgy gondolom, ez így van jól. Helyes, hogy infrastrukurális fejlesztések vannak, mert nem mindegy, hogy milyen körülmények között dolgoznak a katonák. A rómaiak mondták, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra. S ez tényleg így van, a védelem fontos, ezért szükségesek a fegyvervásárlások. Nagyon fontos az új egyenruha és új bakancs, amibe nem fagysz bele. Poénnak jó, hogy a katona nem fázik, csak érzékeli a hideget, de ezt megélni nem vicces. Fontos, hogy elindult a toborzás, a tartalékosok képzése, mert hiába van jó technikád, ha nincs hozzá embered.
Történelmi tanulmányaimból az dereng, hogy lényeges a katonák megfelelő zsoldja és élelmezése. Mennyire jellemző ma a katonák jó élelmezése és fizetése?
A honvédség vezetése ma is próbál figyelni arra, hogy jó legyen az ellátás. Jól főznek, nagy adagot adnak, odafigyelnek a megfelelő kalóriaszámra. Igyekeznek, hogy a fizetés versenyképes legyen. Nyilván minden viszonyítás kérdése. Egy tábori lelkész fizetése versenyképes egy falusi lelkész fizetéséhez képest. Engem csak a fizetés oldaláról közelítve nem nehéz a hadseregnél tartani. Mondjuk nem ez az elsődleges motivációm.
Melyik kifejezést szereted jobban? Katonaság, hadsereg vagy honvédség?
Ez utóbbit, ahogy a nevében is van: Magyar Honvédség. Szerintem ez nagyon mélyen kifejezi a magyar katona feladatát: védje a magyar hont, a hazát. Ha a hazát kell megvédeni, akkor az a családodról, az otthonodról, az életteredről szól, amihez kapcsolódsz. A hazafias nevelés fontos dolog, mert ez az egy hazánk van, itt élünk; ha pedig itt élünk, akkor szeressük és tanuljunk meg felelősséget vállalni érte. Például egy fiatalnak ne legyen ciki elmenni tartalékosnak, és megtanulni azokat az alap dolgokat, amiket az elődei a sorkatonaság idején megtanultak.
A sorkatonaság visszaállítását jó ötletnek tartod?
Nem gondolom, hogy jó lenne. Azt viszont támogatnám, ha minden fiatal, aki betöltötte a tizennyolcadik életévét, részt venne egy alapkiképzésen. Szerintem fontos lenne, hogy alap dolgokat elsajátítsanak, és így megtapasztalják, hogy mit jelent egy parancsuralmi rendszerben lenni, fegyelmezettnek lenni egy adott helyzetben; átélnének olyan szituációt, ahol helyt kell állni. Jót tenne, ha picit beleszagolnának abba a férfias világba, amit a hadsereg jelent. Vigyázzállás, fizikai kiképzés, lőtér…
Most lőtérről és nem harctérről beszélsz. Azonban az utóbbi két hónap pont arra hívta fel a figyelmünket, hogy egyik pillanatról a másikra harctérré változhat Európa egy területe.
Az elmúlt időszak eseményei arra hívták fel a figyelmünket, hogy amit megszoktunk, amit normális életnek tekintettünk, nem állandó, hanem hihetetlenül törékeny állapot. Az ember éli a hétköznapi életét, aztán egyszer csak arcul csapja a történelem. Ilyenkor nem árt elgondolkodni az élet értelmén, kezdetén és végén. Ha így teszünk, talán a hálaadásig is elérkezünk: hála a hazánkért, a békességért, hogy megvan mindenünk, és valójában nem szenvedünk hiányt semmiben. Itt Magyarországon biztonságban vagyunk, van tető a fejünk felett, tele vannak a boltok áruval, és még sorolhatnánk. Soha ne tudjuk meg, ne éljük át, milyen az, amit most Ukrajnában átélnek! Úgy hiszem, ezért is kell imádkoznunk a vezetőinkért: adjon nekik az Úr bölcsességet és belátást, erőt, áldást, hogy Magyarország továbbra is a békesség színtere lehessen.
Naivan úgy gondoltam, hogy nem ismétlődhet meg az, amit a nagyszüleink generációja megélt 1944-ben, és bíztam benne, hogy az európai ember felülemelkedett már azon a szinten, hogy házakat, kolostorokat, templomokat foszt ki és nőket erőszakol meg. Ehhez képest azt látjuk, hogy sajnos ugyanott tartanak a katonák.
Hadd pontosítsak: az ember tart ugyanott. Kiszolgáltatott emberek felett hatalmaskodni, rettenetes dolgokat művelni – a bűn óta ilyen az ember. Ebből a helyzetből csak a kegyelem menthet ki mindnyájunkat. Ami a katonai szempontot illeti, úgy érzem, ilyen helyzetekben nagyon sok múlik a parancsnokon. Ha a parancsnok, elöljáró, felettes valamire engedélyt ad, vagy valamit elnéz, akkor történhetnek olyan elfogadhatatlan és felfoghatatlan dolgok, amelyekről manapság hallunk.
Megfordult már benned, hogy nem a hadsereg a te igazi utad?
Meg. Az alapkiképzés első estéjén. Addigra már beleordítottak az arcomba, és megfordult a fejemben, hogy vajon jó döntés volt-e idejönni? Aztán az volt bennem, amit a futásból megtanultam, hogy versenyt nem adunk fel, legfeljebb lassabban érünk célba. A jó Isten nagyon bölcsen kicentizte, hogy először a futás, azután a katonaság jött az életembe. A másik helyzet, amikor elgondolkodtam az utamról, az a féléves misszió volt. Akkor is a futásból nyert tapasztalat segített. A hosszútávfutók szeretik szakaszokra bontani a távot: ha 21 km-t kell lefutni, akkor azt nem egyben kell nézni, hanem például háromszor hét kilométerként kell értelmezni. Ehhez hasonlóan én nem félévben, hanem vasárnapokban gondolkodtam. Minden vasárnapra be volt osztva, hogy miről fogok szolgálni. Ezt a sorozatot már a három hónapos tatai felkészítés ideje alatt összeállítottam. A legjobb dolog pedig az volt, hogy ez így működött is.
Vannak olyan szívderítő vagy szívmelengető megtapasztalásaid, amikről mesélni fogsz majdan az unokádnak egy zöld lócán üldögélve?
Biztos beszélek majd a különböző nemzetek kapcsán nyert tapasztalataimról. A misszióban sokféle nemzet alkot egy csapatot. Ott nem kezdjük feszegetni Trianont, egyéb sérelmeket. Mindenki köszön mindenkinek, és barátságos a viszony. De mindközül kimagaslik a lengyel-magyar barátság. A lengyelek nagyon szeretnek minket. Egyszer például egyedül mentem ebédelni, és néztem, hova üljek le. A lengyelek egyből maguk közé hívtak: – hé, magyar barátunk, ülj ide le! Napi szinten nagyon jó volt velük a kapcsolat. A másik, ami nagyon pozitív volt, az az amerikai tábori lelkészekkel való kapcsolat, ami a mai napig megmaradt. Hatalmas élmény volt, hogy az amerikai tábori lelkészek megszervezték, hogy helikopteres felderítésre mehessek a pszichológus kollégával. Ha ismered „A sólyom végveszélyben” című filmet, akkor abban láthattad a Black Hawk helikoptert: a felderítésen ilyennel repültünk mi is. Aztán a dán katonák által szervezett Dancon March is nagyszerű élmény volt. Ahol a világon dán katona szolgál, ott ők ezt megszervezik a dán katonaözvegyek és árvák javára. Gyakorlatilag ez egy kihívás. Menetfelszerelésben kell teljesíteni meghatározott távot meghatározott idő alatt. Ott is mellém csapódott Joe barátom, az amerikai tábori lelkész asszisztense, és együtt csináltuk végig a távot.
Kívánom, hogy a későbbiekben is működjenek Isten áldásával a futásból merített tapasztalataid és következtetéseid, tehess szert minél több megerősítő tapasztalatra, valamint szolgálhasd mindazoknak a javát, akik között a HONvédségben szolgálsz!
Eső vagy szél? Eső.
Éjfél vagy dél? Dél.
Koncert vagy színház? Konceeert!
Zsoltár vagy dicséret? Zsoltár.
Neon vagy pasztell? Pasztell.
Google vagy lexikonsorozat? Határozottan lexikonsorozat.
Művészfilm vagy akciófilm? Akciófilm, természetesen!
Gedeon vagy Sámson? Gedeon.
Tetoválás vagy piercing? Piercing – ha muszáj választani.
Kopernikusz vagy Galilei? Galilei.
Debóra vagy Hulda? Debóra.
Kúszás vagy négyütemű fekvőtámasz? Négyütemű fekvőtámasz.
Ma vagy holnap? Ma.
