Ekkor megérkeztek a tanítványai, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele? Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus? Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá. /Ján. 4,27-30/
Sokszor elgondolkodtat a bátorsága a kútnál Jézussal találkozó nőnek.
Először is ott merte hagyni a korsót. Most nem arra gondolok, hogy mi van ha ellopják, hanem arra hogy el tudta engedni a terveit és a hasznosság képzetét. A sürgetést, hogy de nekem márpedig vizet kell vinnem, azért indultam. Engedte kizökkenteni magát a napi ritmusból. A korsóval együtt még a társadalmi konvenciókat itt otthagyta, azt a szégyent, ami miatt nem a többiekkel a hűvösben megy a vízért a kútra. Ott hagyta azt a múltat, amit megmondott neki Jézus. Ez a lelassítás, megállítás bátorsága. Önmagam, céljaim félretételéé, az önmagunkról való megfeledkezés csodája.
Aztán elmondja a faluban azt, amit tapasztalt, ami már magában megszégyenítő: hogy tudta a múltját az illető. Nem tudom, hogy van ez, de mire oda jutunk egy ilyen helyzetig, egy nehéz beszélgetésig vagy bizonyságtételig, sokszor annyira elbizonytalanodunk, hogy akár inkább nem is mondunk semmit. Mi van, ha félreértettem. Vagy sarlatán és hagytam magam megvezetni. Mi van, ha nekik is rólam fog beszélni? Jobb az ilyet elhallgatni!
Vagy épp, hogy túlzásba esünk és bizonygatunk, monológot, nagy beszédet tartunk. Mintha bizony Jézusnak a mi érveinkre és szóvirágainkra lenne szüksége, mintha mondvacsinált védelmünkre szorulna.
Nehéz elmondani azt tőmondatokban, hogy velem mit tett Jézus. Hogy én miért gondolom őt igaznak. Nehéz anélkül, hogy kevesebbet vagy többet ne mondanánk annál, amit kell. Nehéz megtalálni a hangot, a hangnemet, a módot és a szókincset. Erre nincs emoji. Ez az elbeszélés bátorsága.
De számomra a legelképesztőbb az, ahogy aztán a többiekre bízza a helyzet és Jézus megítélését. Mossa a kezeit csak valami sokkal jobb értelemben, mint Pilátus. Nem akarja tovább kézben tartani a narratívát. Jöjjetek, lássátok! Próbáljátok meg magatok! Pedig ebben mekkora megszégyenülési esély van! Mi van, ha két okosabb odajön és rögtön leleplezi a szemfényvesztőt, én engem, mint hiszékeny buta fehérnépet? Mi van, ha csak bele akartam látni a megváltót? Mi van, ha végül a jó hír hozója én szégyenülök meg, aki már amúgy is okkal járok a kútra délben?
Mekkora bátorság kell odahívni anélkül, hogy különösebben előkészítenél, vagy finomkodnál, hogy hát lehet, hogy neked valamiért nem válik be de azért… Ha magam elé képzelem a barátaimat, ismerőseimet, munkatársaimat, hányukról azt képzelem, hogy meg sem feltétlenül hallanák, amit a másik mond, annyira tele van a fejük azzal, ami velük van, vagy annyira máshonnan nézik a világot mint én, biztos máshogy értelmeznék a helyzetet. Micsoda bátorság mégis odahívni!
Csak bízni a másikban és különösen Jézusban, hogy közöttük is megtörténhet, ami közöttetek az előbb. Bízni abban, hogy a megtérés, ami a te életedben is ajándék és csoda, pont ugyanúgy megtörténhet a másikéban is. Bízni abban, hogy Jézus az idők végezetéig gyűjti magának egybe az övéit, és aki él, annak nincs még késő. Ez a hit bátorsága.
