Ha az emberi bűnök között örökös bajnokot kellene hirdetni, én biztos vagyok abban, hogy a pletykának adnám a díjat, rengeteg kategória győztese.
Kezdjük azzal, hogy nagyon jól álcázza magát. A pletyka van, hogy ártatlan szóbeszédnek öltözik, van, hogy elhintett információmorzsának, előfordul, hogy biztos tudásként adjuk elő. Aztán jó abban, hogy a pletykálóval elhitesse: egyáltalán nem felelős. „Csak hallottam valahol!” „Nem tőlem indult.” „Én is csak továbbadtam.” „Ennyitől nem veszíti el a munkáját, más is lehetett itt, ez csak egy ártatlan tévedés, ami körbejárt!” Igen, a mindennapok álhírei ügyesen csökkentik önnön jelentőségüket és persze gyorsan elbújnak más morálisan elítélendő tevékenységek mögé. „Jó-jó, lehet, hogy néha elkotyogok valamit, meg nem megyek utána, de ez nem akkora dolog, mások lopnak, csalnak, ölnek!”
A pletyka a közösségrombolás tömegsportja, szinte mindannyian érintettek vagyunk benne. Pletykát kutató társadalomtudósok mondták, téves csak nőkhöz kötni, a férfiak legalább annyira könnyen fecsegnek álhíreket vagy felturbózott részigazságokat, legfeljebb a fő témák mások. Pletykál a gyerek és az idős, a professzor és a közmunkás, a városi és a falusi. És pletykál hitetlen és hívő. Igen, a hívő is. Ebben is ügyes a pletyka, rendkívül jól megbújik a templompadban, az istentiszteletre tartó buszon, a szeretetvendégségen a pogácsák mellett, a lelkészértekezleten a kávészünetben, a presbiteri gyűlés után és a nőszövetségi gyűlés előtt. Kihagyjuk a bűnlistákból, az etikai előadásokból, a prédikációk szemöldökösszehúzós részeinél, de még a feltartott ujjas moralizálásainkból is. Sőt, mások vélt vétkeinek elpletykálása és az azon való sóhajtozás és szörnyülködés – az említett személy jelenléte nélkül – még dicséretes vallásos eseménynek is tűnhet. Pedig nem az.
A pletyka rombol, alattomosan és védhetetlenül, tönkretesz, felemészt, megbélyegez. Aztán az áldozat már hiába próbál tüzet oltani, késő, a pernyét viszi a szél, lobban egyre több helyen. És ha kiderül, hogy nem volt igaz? Akkor jön a pletykák legaljasabb változata, az utóhang, a visszacsapás. „Állítólag még sem csalta meg az asszonyt, csak kitalálta valaki. De tudod, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.” „Nincs semmi nyoma, hogy elvett volna a kasszából, de hát, ugye, nem zörög a haraszt…”
Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ez a mondat még úgy sem igaz teljesen, ha szó szerint vesszük, zörög az, ha megbújik egy állat benne. De talán így még védhető, de csak így. Átvitt értelemben soha. De igen, zörög. Akkor is, ha szélcsend van.
Nem zörög a haraszt… – ad még egy búcsúütést a lekevert pletyka utóhatása. Minden valóságalap nélkül, úgy, hogy már lehet, védekezett az áldozat, cáfolt és bizonyított. De ez nem elég, mert a hamisan népies bölcselkedés álcájába bújt gonoszság még egyszer lesújt. Olyan ez, mint az atomtámadás után maradt radioaktív sugárzás.
Erősebb, jobban működő közösségeket szeretnénk? Egészségesebb személyes kapcsolatokat? Indítsunk harcot a pletyka ellen. Nem olyan nehéz, csak megállítani kell, megszakítani és esetleg szólni annak, akiről szó van. A harasztzörgést pedig hagyjuk. Írtsuk ki a közbeszédből ezt a mondást. Nem lesz kár érte. A magyar nyelv is csak szebb lesz tőle, hát még a szív.
