Megéled

Nem történt semmi különös? – Egy szürke hétköznap a lelkészi szolgálatból

Reggel ¼ 8-kor indultam, most meg már 6 óra is elmúlt, fáradtan értem haza. A férjem megkérdezte:  “Na,milyen napod volt?” Kapásból válaszoltam: „Nem történt semmi különös. 7 hittanóra + egy beteglátogatás.” De ő nem elégedett meg ennyivel, tovább kérdezgetett. Hol ez, hol az jutott eszembe, kis epizódok a nap történéseiből. Ő figyelmesen hallgatott. Mire a végére értünk, csak ennyit mondott: „No, ezt kéne megírni!” S a jó asszony engedelmeskedett.

6-kor keltem, mert még hajat is kellett mosnom, hogy emberek közé mehessek. Ez a rövid haj átka, ha kicsit megnő, nagyon jól el lehet feküdni, és akkor már sehogy sem áll. Egy gyors reggeli, aztán „go”, mert a reggeli dugó miatt 30 perc araszolással jutok be a parókiára. Ott felpattanok a „szolgálati biciklimre” és irány az iskola. 8 -kor kezdek. Bemelegítésül néhány kisebb csoport, aztán jön a 13 elsős. Aranyos gyerekek, csak még mindig nem szocializálódtak igazán az iskola időrendjéhez. Nem tudnak megülni egy helyben fél percig sem. Ahogy szokták mondani: rajtuk csak a 100-as szeg vagy a csiriz segítene a fixálásban. Pedig bevetek mindent, a digitális táblától a bingóig. Ők az én kedves kis kerge báránykáim, akikre nagyon kell vigyázni, nehogy egy is elkóboroljon, és veszélybe kerüljön, ahogy a bibliai történetben tanultuk a mai napon. Aztán jönnek szépen sorban a többiek, változó létszámmal és érdeklődéssel. Az 5. óra tájékán látványosan lanyhul a figyelem. Bizony magamat is biztatni kell, mikor 4 fáradt, unott kamasszal nézek farkasszemet. Nem is hiszik el, mennyire együtt érzek velük, de nekem lelkesíteni kell őket is. 

A hittan tanítása bizonyos értelemben komplexebb feladat, mint a más tantárgyaké. Itt nagyon kevés önmagában az ismeretek átadása.  A jó hitoktató idővel már régen nemcsak a megadott tananyagot tanítja, hanem kicsik és nagyobbacskák lelkigondozója is lesz. Nagy kiváltság, de feladat is, ha kiépül a bizalmi légkör a csoportban, ha beavatnak életük eseményeibe a gyerekek. Nemcsak az apróságok csivitelnek folyamatosan, de a kis és nagyobb kamaszok is megtalálnak életük kérdéseivel, nyűgével, és bizony válaszokat, útmutatást várnak, még akkor is, ha időnként felszökik a szemöldököm egy-egy kérdés, elejtett mondat hallatán. De nem ragaszkodhatok szolgaian a tananyaghoz, amikor kiderül, hogy az egyik fiú épp most szakított a barátnőjével, és ettől depis, míg a másik lányka meg arról panaszkodik, hogy nem akarja megbántani azt a fiút, aki szerelmével üldözi, holott ő csak barátként tekint rá.

Az 5. óra után lefutok a büfébe, bekapok egy szendvicset, mert a gyomrom már türelmetlenül túlkorogja a tanítás folyamatát. De még mindig van két óra hátra. Már úgy érzem, hogy teljesen kész vagyok, és úgy leülnék, és csak pihennék, néznék ki a fejemből egy kicsit.  Letelt a 7 óra, 14.20-kor végre bringára pattanok. Vissza a parókiára, hogy lepakoljam a tanítás eszközeit.

Fáradt vagyok, de csak 20 percem van, hogy összekapjam magam, felvegyem a kocsiból előszedett váltóruhát, mert még csak most jön a java feladat, egy nagybeteghez megyek 3-ra. Tegnap szóltak, és az ilyet nem lehet halasztani. Addig, és akkor kell menni, amikor még lehet. Mindig nagy kihívás ez nekem, pedig nem először van részem ilyenben. De annyira mélyen meg tud érinteni, főleg azóta, hogy édesanyámmal is átéltem hasonló helyzetet. Mindig nagy dilemma vagy inkább hitpróba, hogyan lehet reményt vinni a reménytelenségbe, és hogyan lehet elfogadtatni azt, amin nem tudunk változtatni. A találkozásra összekészítem a kis beteg úrvacsoráztató szettet is, mert ha lehet, szeretnék ezzel is szolgálni. A fejemben kavarognak a gondolatok továbbra is, de gyorsan váltani kell az „iskola üzemmódból”.

Beülök a kocsiba. Odaérek, becsengetek, már nyílik is az ajtó. Néhány szó a hozzátartozóval, hogy mégis mire számíthatok, s már megyünk is a beteg szobájába. Nem is tudom, hogy írjam le, de mindennek van szaga, ami megüti az ember orrát. A nyíló ajtón keresztül a betegség szaga érint meg, pedig mindent megtesznek az ágyban fekvőért, hogy tisztán, rendben tartsák. Aztán a tekintetem találkozik vele. Szegény már halovány mása egykori önmagának. Milyen más volt, amikor megismertem anno vagy 3 évtizede. A kemény, sportos, csupa izom emberből egy csontsovány teremtmény lett. A betegágyon megszűnik a valamikori nagyság, már nem számítanak az életben elért tudományos fokozatok, a karrier, a címek. Itt az Isten teremtménye van csupán a maga elesettségében, és én, hogy felkészítsem a hosszú útra. Elmondjam, hogy minden Isten akarata szerint történik, de nem kell félni, mert a túloldalon őt várni fogja Jézus. Beszélgetünk, bár egyre nehezebben hallom, mert hol elcsuklik a hangja, hol alig lehet érteni a suttogását, hol nagyon szakadozottak és töredékesek a gondolatok. Érdekes, hogy mi minden jön elő az értelem és a lélek könyvtárából, mikor a múlt teljesen összefolyik a jelennel. Előjönnek mindazok a dolgok, amiket meghall ugyan a lelkész, de azok igazán a betegre és az Úrra tartoznak. Megkérdezem, hogy szeretne-e úrvacsorázni. A válasz: igen. Az ének, a jól ismert liturgikus szavak, cselekedetek teljesen megváltoztatják a tekintetét. Most tényleg kiléptünk az időből. Jézus megtöretett testének és kiontott vérének jegyei többet mondanak minden szónál. Imádkozunk és kérjük az Úr segítségét a betegnek és a családjának. Adjon erőt elhordozni mindent, ami jön. Velem suttogja a Miatyánkot.

Szóba kerül, hogy holnap elviszik az elfekvőbe, mert a család nem tudja tovább vállalni az ápolással járó terheket. Elfacsarodik a szívem, de nekem reményt, az Isten békességét kell sugároznom. Akarva, akaratlanul megsimogatom a kezét búcsúzáskor. Nem engedi el a kezem, a szájához húzza, és kezet csókol. „Az Úr áldja meg ezért!” – mondja.

Elbúcsúzom, néhány szó még a feleséggel kifelé jövet, és elindulok haza. Kell is az a kb.25 perc, míg hazaérek. Nekem is fel kell dolgozni a történteket. Erre nincs rutin. Többször is belém hasít a gondolat, hogy lehet, hogy most láttam utoljára azt, aki ifjúkorom óta mindig is hozzátartozott a gyülekezethez, és szorgalmasan látogatta Isten házát. Ezt nekem is emészteni kell, és kemény falat. Érzem, nekem is le kell rakni a terheket, mert néha nagyon nehéz az Igét és a reményt vinni.

Otthon a férjem kérdésére gépiesen válaszolok: „Nem történt semmi különös!” S ha nem firtatta volna, talán nem is tudatosul bennem, hogy ebbe az egyetlen napba szinte besűrűsödött az életünk: a kisgyermek gondtalansága, a kamasz önmaga keresése, a leterhelt, hajszolt felnőttség és az elmúlás felé közelítés. Ezért a legszebb, és ezért a legnehezebb hivatás lelkésznek lenni.

„Uram, add, hogy testem, lelkem megfrissüljön a pihenés óráiban, és készen álljak holnap is a Te szolgálatodra.”