Hétvégén útra keltünk a gyülekezettel, hogy Belső-Somogyból a 67-es úton suhanva, majd a Bakonyon átverekedve magunkat, megérkezzünk a Kisalföld Pápai-síkságára, Dunántúl Athénjába. Míg a buszkerekek forogtak alattunk, eszembe jutott, amit nem egyszer hallottam az elmúlt hónapok során. Volt, aki hosszasan fejtegette, volt, aki tömören fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy Pápán volt már REND-en, minek menjen oda ismét. A helyzet pikantériája, hogy pont tőlem vártak helybenhagyást, miközben én születésemtől első diplomámig ott intéztem mindent. Ha valaki, hát én jártam már Pápán. Mégsem éreztem feleslegesnek útra kelésünket.
Szóval eszembe jutottak az eszmefuttatások, de rögvest kiszorították azokat saját váradalmaim. Tudtam, hogy nem lehet ugyanaz, mint tizenkét évvel ezelőtt, hiszen akkor a Várkertben voltunk, most pedig a belvárosban, a református paradicsomban leszünk, ahol templomaink, egyházi iskoláink és tudományos gyűjteményeink állnak. Tudtam, hogy már azért sem lehet ugyanaz, mit tizenkét éve, mert akkor az üdvösség napja, most pedig az öröm áll a bibliai üzenet középpontjában. Azt azonban nem tudtam, hogy ennyire más és értékes lesz ez a REND azáltal, hogy az intézményeink kitárják kapuikat.
Pápa református intézményei olyan entitások, melyek a látható egyház önálló egységeként működő, lélekkel létező valóságok. Javarészt olyan emberek dolgoznak ott, akik tudják, mi a feladatuk, azaz mit kell felmutatni és továbbadni. Kirakattá váltak ezek az épületek a színpadokkal és udvarokkal együtt. Megmutatták, hogy kik és milyenek vagyunk mi, valóságos mai reformátusok.
Önmagukban az épületek egy múltba révedés élményét adták volna, ám a teret lépten-nyomon hitvallás és cselekvő szeretet töltötte meg mai technikát és tudást használva. Ott lépdeltünk négyéves fiammal az ótemplom karzatán, és nem kellett különböző praktikákkal felkeltenem a figyelmét, nem kellett csendre intenem, mert érdeklődve húzhatta ki, nyithatta fel, foghatta meg, rakhatta össze a korosztályi sajátosságának megfelelő tárgyakat, melyek őt a kiállítás üzenetéhez kapcsolták. Kamasz keresztfiammal belehallgattunk egy udvari koncertbe, majd leereszkedtünk a pincébe az egyiptomi múmiához, hol végül megállapítottuk, hogy ámulatba ejtő milyen idős, mégsem tudja az élet nagy kérdésére a valódi választ, bezzeg mi, akik Krisztushoz tartozunk, igen. Fantasztikus volt, ahogy egyre nagyobb tömeg várta a levéltári vezetés kezdetét. A levéltár nem az a műfaj, ami tömegeket vonz, de aznap a levéltárosok szíve derülhetett, a gyülekezetek tagjai pedig megláthatták, milyen méltó helyen és szakavatott kezek között őrzik beadott vagy letétbe helyezett iratanyagaikat. A látogatói tömeg szokatlanságát jól illusztrálja, hogy üres tárhellyel indultam a RENDRE azért, hogy legyen elegendő hely a fényképeknek, ehhez képest egyetlen fényképpel tértem haza, amin Hudi József levéltár vezető és az őt hallgató érdeklődők láthatók. Többször megfordultam már levéltárban, de tömegérzésem soha nem volt még.
Sokadalom volt minden helyszínen, mégsem volt feszültség és türelmetlenség, hanem a felújított épületek karaktere, pontosabban lelkisége volt mindenhol érezhető. Betérve a Teológia lovagtermébe, bekíváncsiskodva a Gimnázium robotika és fizika műhelyeibe, bábozdájába, dísztermébe, bizony lépten-nyomon gazdag kínálattal találkoztam. Örömére és megelégedésére volt az ifjabb korosztálynak a Tánc-Lánc udvara, ahol gyermekprogramokból választhattak szüleikkel, sőt még mozgásos lehetőséget is biztosítottak az utcán elhelyezett szabadtéri játékokkal. A fiatalság igazán jól szervezett keretek között bontakozhatott ki az egykori püspöki palota, ma Tarczy iskola udvarán felállított színpadon. Számtalan sok embert vonzottak az Újtemplom előadásai és koncertjei. A könyvtár folyosóin az érdeklődők hada araszolva tudott csak haladni, és belépve egyből szemet szúrt a cáfolhatatlan üzenet: A papír már bizonyított. Pápán pedig, a hétvégén a pápai egyházmegye, a pápai gyülekezet, a pápai református intézmények hálója, a püspöki hivatal apparátusával és számtalan sok gyülekezet önkéntesével együtt bizonyított! Profán és szent bevonásával úgy is fogalmazhatok, hogy a műanyagszékek kiosztásától a különböző programok konferálásán át az istentiszteleti kóruséneklésig bizonyított a 2022-es REND szervező és lebonyolító csapata.
A szívemmel rengeteget fényképeztem. Mosolygó arcokat, találkozás örömében megmártózó ismerősöket, árnyékra húzódó igehallgatókat, boldogan integetőket, templomtoronnyal szelfizőket, színjátszós hittanosaim előadás előtt közös imára kulcsolt kezeit. És olyan emlékeket hoztam el magammal, amiket felidézve mindenkor örülhetek majd. Rozgonyi Illés torontálvásárhelyi református testvérem erős ölelését, amivel köszöntött több mint két évtized után összetalálkozva a kiállított klenódiumok között. A fiam tekintetét és hangszínét, mikor a kérdésre, hogy bemegyünk-e a könyvtári oldalajtón, lelkesen azt felelte, én nyitom ki! Egyik jólétben élő hittanosom levegőbe szippantását a konviktuson, ami után rögtön konstatálta, hogy már az illata is jó ennek a helynek. Egy asszony kézszorítását, aki megköszönte a lepramisszióval kapcsolatos interjúmat…
Végül azzal az élménnyel gazdagodva ültem fel a hazafelé tartó buszra, hogy bizony jól tette az intézményesült egyház, hogy kitárta intézményei kapuit. Mi pedig dunántúli reformátusként hazamehettünk, sőt otthon érezhették magukat más vidékről érkező testvérink, de még az egyházhoz nem, vagy csak lazán kapcsolódók is. Megelevenedtek a falak és nyüzsögtek a belső terek. Nem volt sulykolt üzenet, mégis mindenki meríthetett magának lelki és szellemi tartalmat az előadásokon és élményeken keresztül.
Széchenyi István a Hitelben azt írja, hogy „Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él.” Felekezetünkre alkalmazva és újragondolva, – persze nem a la carte -, úgy gondolom, hogy az egészséges dunántúli reformátusságnak pedig egy fő kísérője az öröm, mert amíg az fennmarad, a gyülekezeti szövet is él.
