Mi a magyarázat arra, hogy emberek a saját munkaidejükön túl, a hévégéjükből vagy a szabadságukból áldozva, minden anyagi térítés, fizetség nélkül dolgoznak végig napokat, akár heteket is? Nyári hittanos-ifis gyermektáborokban, vagy a REND-hez hasonló egyházi fesztiválokon, vagy gyülekezeti nagytakarításban, közös szellemi vagy fizikai munkában…
És csinálják szorgosan vagy már kicsit (vagy nagyon) fáradtan, tréfálkozva vagy komolyan beszélgetve, szerveznek, probléma-megoldnak, konfliktust kezelnek, cipekednek, megszólítanak, válaszolnak, mikor mire van szükség. Ahogy tették ezt az idei RENDen is egyházi tisztviselők és alkalmazottak, teológusok vagy más diákok, gimnáziumi tanárok, gyülekezeti tagok, fiatalok és idősebbek. Emberek, akik ebben az eltárgyiasult és anyagias világban teszik mindezt sem pénzbeli nyereségért, sem kényszerből, sem profán érdekből – hanem örömből és örömmel és az örömért.
Az egyik legkedvesebb bibliai történetem – talán mert annyira szükségem van rá – a „megdicsőülés hegye” története. Amikor Jézus tanítványainak egy kis csapatát felviszi magával egy hegyre, és maguk mögött (alatt) marad egy kis időre a mindennapok világa. Csak ők vannak együtt egymással és Jézussal. És akkor történik valami különleges és rendkívüli. Jézus fényleni kezd, elváltozik olyan emberfeletti jelenséggé, amilyen/aki tulajdonképpen Ő valójában, de földi léte alatt ezt az „istenségét elrejtette”.
Sőt, megjelenik Mózes és Illés is, akik ebben az idősíkban már nincsenek a földön, beszélgetnek Jézussal – és az egész valahogy annyira de annyira jó! Annyira, hogy a tanítványok szívesen maradnának talán örökre is, és tettre-készen kérdezik, hogy mit tehetnének ezért. A közösségért – egymással és Jézussal, kívül téren és időn. És akkor beborítja őket a Felhő – vagyis az Isten jelenléte teljességgel.
Kivételes ajándék, ha a hívő ember átélhet ilyesmit. A Hiszekegyben is vallott „szentek közösségét” az egyedül és felfoghatatlanul Szent jelenlétében. Én emlékszem az egyik legerőteljesebbre az életemben, és az egy egyházkerületi hittanos tábor volt nem is olyan régen. Mikor azt éltem át, hogy minket, szolgálókat és a százvalahány gyermeket is, az egész tábori közösséget beborítja a Felhő. A fénylő és minket is beragyogó Isten ott van minden beszélgetésben, igei alkalomban, a csobbanó Balatonban, a repülő labda körül, a Szentlélek tölti ki a levegőt!
És már nagyon fáradtan, sok végigdolgozott nap (és éjszaka) után is úgy éreztem, örökké bírnám, szeretném, szolgálnám ezt a kegyelmi létet és időt. Ami voltaképp egy ajándék-kóstoló abból, ami vár ránk, ami felé megyünk, amiről nagyon nincsenek konkrét fogalmaink, amiről itt a földi menetelésben-küszködésben el is feledkezünk, de ha valaha megkaptuk, hatalmas erőforrás lehet csak az emléke is.
És olyan érvényes öröm, amiben fel sem merül a kérdés, hogy de hát hogyan lehet egyáltalán egy olyan világban örülni, melyben ugye itt vannak a háborúk, a környezetszennyezés, a válság, az összes nyomorúság. Nem ebben a világban lehet örülni. Amiben bűn és kárhozat és halál van. Hanem abban! Amelyből átszűrődnek ide az örömök, és amelyben is részben élünk már, az Istennel való közösségünk által.
Amikor több ezer református (vagy akármilyen Krisztus-hívő felekezetű) összejön egy városban, mint Pápán az idei RENDen, és minden téren és épületben és utcasarkon Jézus beszélget velünk, Ő szólít meg és köt össze bennünket, egy kicsit mind ott vagyunk a megdicsőülés hegyén. Na jó, persze, aztán hazamegyünk és beállunk a mókuskerékbe újra, e földi tér és idő valóságába. De már tudjuk, újra átéltük, hogy mi is az igazi valóság…
