Fáradtan, de jó érzéssel feltöltve, hogy megtettük, amit lehetett, és vállalásainknak is megfeleltünk a tudósításainkkal, érkeztünk haza a REND-ről. Elgondolkoztam, hogy mit is hoztunk haza magunkkal a rendezvényekről? Természetesen mindenki mást és mást: valakit ez fogott meg, valakit meg az, mert nem vagyunk egyformák. Másképpen érint meg egy-egy történet vagy hitvallás, de egy anekdota, előadás vagy koncert bennünket.
A hétköznapokba visszacsöppenve, és az idők szavára hallgatva, az elmélkedést gyorsan felfüggesztettük, és a kert valóságának talajára állva nekiláttunk a befőzésnek. Uborkaszezon van, ezért mi is szeretnénk a saját uborkáinkat üvegekben eltárolni télire. Még a REND előtt elraktunk egy adag savanyúságot. Sajnos ez az első nekifutásra nem jött össze, mivel hazaérve láttuk, hogy megzavarosodott a leve. Kezdtünk kicsit pozitívan hozzáállni a dolgok ezen alakulásához, hogy az ecetes uborkánkból lett kovászos. „Jó ez így is!” – gondoltuk, de aztán mégis elvetettük az ötletet, és kiborítottuk az uborkákat.
Hogyan tovább? – tettük fel a kérdést. Természetesen kell egy másik recept, ami kipróbált és használható. Elsőre úgy tűnik, hogy a mai információs világban olyan egyszerű ezt megoldani. De ez nem így van, mivel a neten igaz, hogy kazalban állnak a receptek, de hogy melyik a ténylegesen kipróbált, és melyik csak like-vadász, azt szinte lehetetlen eldönteni. Elővettük hát a jó öreg szakácskönyvet, és fellapoztuk a megfelelő oldalon. Igazából ez sem jött össze, mivel az én drága feleségem nem tudta értelmezni az elvárásokat, mikor felolvastam a receptet, miszerint „az üvegeket ne pergamennel fedjük le, hanem marha hólyaggal”. (Mindig szokott otthon lenni mindegyik, de pont most kifogyott a készletünk. ☺)
Ezek után úgy éreztük, hogy a számunkra ideális receptet inkább a XX. századi kiadások között kell keresnünk. (Vilma néni és Horváth Ilona szakácskönyve) Meg is találtuk a számunkra megfelelőt, de ismét nekifutottunk a falnak, mert a receptben lévő tartósítót (szalicil) már kivonták a forgalomból, és helyette ezeregy kompakt „csoda” van. Kicsit remegő szájszéllel nyugtáztam, hogy egy szép kört megtettünk, és újra itt vagyunk a kezdő rajtkockában. A közvéleménykutatás szintjére léptünk. Megkérdeztük ismerőseinket, és a sok jóakaró mind-mind segíteni akart nekünk egy-egy tuti recepttel. Természetesen biztos, hogy ez így is van, nem kételkedünk a segítőkészségben, de a „szemre” és az „ízlés szerint” dolgok nem annyira pontos meghatározások. Bár a kanálméret már jobban közelít SI mértékegységekhez, főleg, ha tudjuk, hogy milyen kanálról is van szó, ami különben lehet púpozott és csapott is.
Eszembe jutott Márkus Mihály esperes úr vasárnapi záró istentiszteleten elmondott beszéde, hogy hiába van annyi mindenünk, mégsem vagyunk elégedettek, mert az nem elég. Akinek egy autója van annak kettő vagy három kell, de akinek egy háza van, annak is több kell, mert a másiknak többje van. Hiába van annyi receptünk, mégsem vagyunk megelégedve, mert pont az az egy nincs meg, ami a megelégedést hozná. A kevesebb sokszor több, ahogy szokták mondani, és az egy pontosan elég volna, mert az a valós megoldás.
Steinbach József püspök úr a szombati prédikációjában elmondta, hogy örüljünk, és lássuk meg a jót, mert mindig van helye az örömnek. Csak meg kell találni az örömforrást, mert az biztosan ott van.
A mi esetünkben is ott van, hiszen van mit rakni az üvegekbe. A savanyúságot együtt tehetjük el télire, és a mostani bosszúságokon, mint élményen, jókat tudunk majd mosolyogni.
És így alakul át egy savanyúság édes élménnyé.
Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek! (Filippi 4:4)