Ismerjük meg

Találkozás a „spiritualitás hangjával”, Rátóti Zoltán színművésszel

Ha az Ön nevét hallom, akkor mindig az jut eszembe, hogy, ha a spiritualitásnak van hangja, akkor az az Ön hangja. Minden héten vagy Weöres Sándor, vagy a Zahír szól nálunk, mint hangoskönyv. Önnek van-e esetleg ilyen transzcendens hang vagy spirituális hang az életében?

Így nem fogalmaztam meg még senkit, de pl. azt az orgánumot csak irigykedve hallgatom mindig, amivel Sinkovits Imre rendelkezik. Ő nekem egy templomi orgona. Fantasztikus regisztereket jár be a hangja. De nagyon sok szép hang volt. Kálmán Györgytől Lukács Sándorig sorolhatnám a színész óriásokat. Ez, hogy csak a spiritualitáshoz kötni a hangot érdekes felvetés, amin még nem gondolkodtam el. De valóban nagyon fontos a hang, a hangszín, hogy milyen rezgést indít el az emberekben. Az egyik, amire a legbüszkébb vagyok talán ennek kapcsán egy érdekes történet. Elég sok Hamvas Béla írást is volt szerencsém hangoskönyvre felvenni, ami mindig nagy-nagy kihívás volt, ha már spiritualitásról van szó. Egy barátomék baráti házaspárja mesélte, hogy sokat mentek autóval, és a család hallgatta a CD-t. Talán még nem is volt iskolás vagy elsős lehetett a kisfiúk, amikor beszálltak az autóba annyit mondott, hogy most akkor hallgassuk azt a nyugisat. És kiderült, hogy az a nyugis a Hamvas Béla hangoskönyv volt. Ez is csak azt a teóriát igazolja amit mondott, hogy bizonyára Hamvas Bélát nehéz felfogni, de valamit mégis sikerült közvetíteni, ami még ebben a kis emberben is rezonált. Ennek én rettenetesen örültem, mert köze nem volt értékítélethez, hanem valamit megragadott a hangból, a Jóistentől kapott adottságommal esetleg valamit elértem vagy megszólaltattam.

Annyi szerepben áll helyt most is. Mi az, amit szeretne átadni mindazoknak, akik hallgatják, nézik? Akár a családjában, gyermekeinek?

Ezt mindig nagyon nehéz megfogalmazni. Persze, tisztesség, becsület, kitartás…De végül is, ha nincs mögötte cselekvés, akkor ezek csak üres szavak maradnak. A legnagyobb kihívás számomra a jó példamutatás. Ebben benne van a felelősség, a következetesség. Főleg most a családomról beszélek, a gyerekeimről. Elég későn születtek a gyermekeim. Öt gyermeket nevelünk. A feleségemnek az előző házasságából van három, és két közös gyermekünk született, akik 7 és 6 évesek. Feléjük a legnagyobb felelősség az, hogy meddig tud hiteles maradni az ember. Hogy ne kerüljek önellentmondásba akkor sem, ha halálosan fáradt vagyok, ha ingerült vagyok, ha dühös vagyok, valami nem úgy történik a szakmai életben. Akkor se veszítsem el ezt a józanságot mert ők mindent letapogatnak, ami egyrészt csodálatos, másrészt rémülettel tölti el az embert, hogy mikor kapják rajta, hogy nem volt hiteles. Hogy nem volt következetes. A diákoknak más szinten hasonlót szeretnék átadni.

Taníthatok vagy, ha színpadon dolgozunk mondhatunk mindenféle nagy eszméket, jól hangzó mondatokat, ha nincsen tartalma elveszti az ember a hitelét. Személyre szabott, hogy ki és mikor veszíti el a hitelét. Ez az egyik legnagyobb próbatétel szerintem az ember számára, hogy ha valamit felépített, ne rombolja le, ne váljon hiteltelenné. És nagyon nehéz megtalálni a fedezetet, ami a hitelességhez kell. Azt viszont már ki merem mondani, hogy nagyon sok munkával lehet elérni, amiben én is sokszor elbuktam, és nem úgy teljesítettem az önmagam mércéje szerint. Elgyengültem, elfáradtam, feladtam, de azért valami mindig mozgatott, és ez nem más, mint a bizonyosság, hogy fel tudjak állni. Magam fölé tudjak kerekedni.

A hitelesség fedezete a hit, és, ha jól tudom, Ön felnőtt megtérő. Megkeresztelték, de felnőtt korában jutott el oda, hogy megtalálta azt a hitet, amiből ezt a hiteles képet tudja mutatni.

Nehéz ezt mondani önmagunkról, de bízom benne, és törekszem arra, hogy az legyek. Aztán nyilván rengeteg hibát elkövet az ember.

Az Őrségben, Magyarföldön épített egy fatemplomot. Hogy jut el valaki oda, hogy templomot akar építeni?

Mindig munkált bennem, hogy valami magasabb rendűt csináljak, bármilyen nagyképűen hangzik ez. Valami olyat, ami több az én mindennapjaimnál, több énnálam, és ezt nem tudtam megfogalmazni. Ez egy sugallat. Nem úgy éltem le az életemet nyilván, hogy majd én templomot építek, de amikor elkezdtem kétkezi munkával is foglalkozni, főleg a famunkával, akkor magával ragadott, és ebben megkaptam ezt a sugallatot. Megkaptam ezt az álmot, hogy valóra váltsam, és éreztem, hogy ez több, ami én vagyok. A Jóisten pedig megsegített. Nem csak engem, hanem mindenkit, aki ebben segített. Egymásra találtunk. Volt ebben egyfajta vezeklés is, hogy én bizonyítani akarok, nem csak magamnak, hanem felfelé is.

Megáldotta Isten a munkáját, mert elkészült a templom.

Igen, mai napig megrendülés és csodálat, amikor belépünk. Hihetetlen ez az egész történet. Csodával ér fel, ahogy kialakult, és ez még mindig átjár. Még mindig rá tudok csodálkozni és örömmel tölt el. Akkor is, ha néha azon kell bosszankodni, hogy hogyan legyen kitakarítva, hogyan legyen karban tartva, mikor kell a fa konzerválót megvenni, amire már nincsen pénz, de ezek a napi praktikus gondok eltörpülnek amellett az öröm és boldogság mellett, amit számunkra jelent.

A nap első felében a pápai református újtemplomban vett részt a kerekasztal beszélgetésen, hamarosan pedig újra hallhatják, akik eljönnek a pápai református ótemplomba az önálló estjére.  Fontosnak érzi, hogy a hite akár egy templomban manifesztálódjon vagy beszéljen arról, hogy Ön keresztyén ember?

Mindenképpen fontosnak tartom, hogy mindenki, aki eljut abba a helyzetbe, hogy meg tud szólalni, erről bizonyságot adjon. Hogy ezt továbbítsa az emberek felé, mert az embereknek hallani kell. Hallás után születik meg a hit, tehát hallani kell. Nekem is hallani kellett sok mindent ahhoz, hogy eljussak ide. Borzasztó nagy öröm volt ekkora nagy gyülekezet előtt beszélni délben is. Egészen megrendítő volt, hogy ennyien kíváncsiak, és egy nagyon különös társaságot hívtak össze. Nagyon tanulságos volt, mély gondolatok születtek, úgyhogy mindenképpen felemelő volt. Az esti egy másfajta stílus, nem lesz ennyire interaktív, de ez is a világlátásomat, az érzéseimet, az érzelmeimet fogja tükrözni.

Olyan sokrétű, amit tesz. Van-e még valamiféle út, amit szeretne bejárni? Cél, amit szeretne elérni?

Igazából nem tudom egy irányba terelni a szándékaimat, a vágyaimat, és ez baj is. A feleségemmel is azt beszéltük, és ezt fogalmaztam meg magamnak is sokszor, hogy lehet, hogy túl sok félét csinálok. Túl sokfelé vannak vegyértékeim. De mindig, amikor benne vagyok egy helyzetben, akár az egyetemen, akár a színházban, akár Magyarföldön a templomban, ott újra elindulnak egyes ötletek és vágyak. Aztán persze ezek redukálódnak, de van, ami fennmarad a szitán, és akkor az meg nagyon izgat és nagyon mozgat. Tehát mindegyik szegmensben, amiben éppen benne vagyok, vannak vágyak, de már óvatosabban beszélek velük. Az első helyen a család és a gyerekek vannak most már, és azon túlmenően persze vannak ötletek, de ha mindent elmondok, nevetségessé teszem magam, mert ennyi mindent nem lehet akarni.

Megtiszteltetés volt számomra ez a beszélgetés, és mérhetetlen hálával tekintek vissza rá. Mi mással zárulhatott volna a beszélgetés, minthogy megkérem a művész urat, hogy dedikálja Weöres Sándor A teljesség felé c. kötetét? Boldogság, hogy a teljesség útja tele van értékes emberekkel, megindító találkozásokkal.

(Fotók: Bolla Bernadett)