Dr. Czapáry Endréné Pataky Éva matematika-fizika szakos TANÁRNŐ. Csupa nagybetűvel. Erős karakterű tanár személyiség, aki szereti a rendet, de fegyelmezés közben sem hagyja el keresztyén lelkülete és humora. A pápai Refi államosításának évében érettségizett, mint az utolsók egyike, majd a rendszerváltást követő újrainduláskor visszatért az ősi falak közé igazgatóhelyettesként, mint az elsők egyike. Olyan kapocs volt a kommunizmus előtti múlt és annak bukását követő jövő között, aki magában hordozta a református szellemiséget. Nem lemásolta, hanem lelkészgyerekként magába szívta az egyházi létet, majd annak legtermészetesebb puritán valóságát tükrözte a diákság felé. Cselekvő református identitása folyamatosan érezhető gondolkodásában és értékrendszerében. Soha nem felejtem, amikor a gimnázium büféje előtt a hiányzó iskolaköpenyt számon kérte a teológusokon, majd köztük felismerve engem, az ex-refist, legyintett egyet, és hozzátette: „most már ugyan hiába kérem!” – majd tovább ballagott.
Magyaratádi szolgálatom során az idős emberek mindig nagy tisztelettel emlegették Éva néni nagyapját, aki betűvetésre és számtanra tanította őket. Somogyból származik a családja?
Nem. Nagyapám, Pataky Géza volt Magyaratádon kántor-tanító, és ott született apám (szerk. megjegyzés: Pataky László Géza 1935-1954 között kercai, majd 1954-1980 között győri lelkész volt, valamint a Pápai Református Teológiai Akadémia egyháztörténeti tanszékének tanára az intézmény államosításáig 1947-51 között). Nagynéném Orciban lakott, nyaranként sokszor jártunk Somogyban. De oda csak a tanítóság miatt került a nagyapám. Amikor a törököket kiűzték Dél-Magyarországról és a kunok egy része letelepedett Bácskában, akkor apai részről egyik ősünk oda költözött. A cservenkai anyakönyvben benn’ van, hogy egy Pataky István nevű csikós a Karcag környéki pusztákból jött. Annak a leszármazottjai Veszprémbe kerültek, így a nagyapám ott született. Aztán később, mint dunántúli református tanító oda ment, ahol állást kapott. Így került Somogyba. Azt, hogy honnét származunk, nem igazán tudom megmondani, mert a dédapáim református és evangélikus lelkészek illetve tanítók voltak, és mint egyházi emberek oda mentek, ahol szolgálati helyet kaptak. Például Hodoson volt az egyik evangélikus lelkész, a másik Kercán kántor-tanító. És mivel az apám is Kercán volt lelkész, és én ott születtem, így én őrséginek vallom magam. Két testvéremmel együtt Kercát tartjuk szülőhazánknak. Végül is apám és anyám is oda temetkezett. Minden nyáron megyünk Kercára, ahol nagyanyám háza megvan a család tulajdonában. Aztán van egy mondás, ami a húgom lányától származik: mindenütt jó, de a legjobb Kercán.
Van olyan példaértékű üzenet családja történetéből, ami hordozza magában a látható egyház összefogó és megtartó erejét?
Anyai nagyapám Sárospatakon végezte a teológiát, aztán Szatmárnémetibe került segédlelkésznek. Amikor meghalt a kercai lelkész, akkor a presbitérium felkerekedett a századfordulón, hogy hazahívják Szatmárnémetiből Kercára. És ő hazajött. Fiatalon meghalt, a nagyanyám ott maradt három gyerekkel egyedül. Akkor a kercai nép odament hozzá, hogy ne menjen el. Két testvére vett neki egy telket, és a gyülekezet minden tagja egy szál fenyőt adott hozzá, így épült fel a ház. Kívül és belül be van vakolva, nem látszik a fenyőfa, de mi tudjuk, hogy ott van.
Ezek szerint fontos a lelki örökség.
Legdrágább örökségem, amit a szüleimtől kaptam, az egy-egy mondat. Anyámtól: ha te mindent megtettél, ami tőled telt, a többit bízd az Úr Istenre. Apámtól: első a szolgálat, minden utána. Ezt akkor mondta nekem, amikor megígértem nekik, hogy elviszem őket Kercára, de Pápán a gimnáziumban valami közbejött, és én úgy éreztem, hogy csalódást okozok nekik. Ez a mondat a felszabadító örökségem.
Református identitásunkra erős hatással vannak énekeink. A református énekanyagból mik a kedves énekei?
Természetesen a kilencvenedik zsoltár. Meg a Tinódi ének, az „Imádkozzatok és buzgón kérjetek”. Ja, meg a hatvanötödik zsoltár! Amikor artikuláris helyek voltak kijelölve, akkor az őrségi embernek oda kellett elmennie istentiszteletre nagyon-nagyon messziről, és mikor felértek a hegyre, ahonnét már ráláttak a kustánszegi templomra, akkor az őrségi nép mindig elénekelte, hogy „A Sionnak hegyén Úr Isten, tied a dicséret”. Bandinak is ez volt a kedves éneke. (Szerk. megjegyzés: férje Dr. Czapáry Endre.)
Régen a dunántúli lelkészek és a tanítók Pápán érettségiztek, sőt javarészt a teológiát is ott végezték. Igaz ez a családtagjaira is?
Mind a két nagyapám Pápán érettségizett a református kollégiumban, akkor egyik nagyanyám, apám, anyám, egy nagynéném, sőt a húgom, Márta is, én is. Az öcsém, László már nem, mert akkor már államosították az iskolát, és ő itt maradt Győrben, ahol édesapánk lelkészként szolgált.
A kommunizmus kemény időszakában egyházi iskolában, ráadásul lelkészgyerekként érettségizve hogyan lehetett Éva néniből matematika tanár?
Ez nem volt evidens. A pápai református gimnáziumban az utolsó érettségiző évfolyamnak a tagja voltam 1952-ben. Középiskolás koromban két tantárgyat szerettem, a latint és a történelmet. Gondolkodtam régészeten, nyelvszakon, mert oroszból én voltam a legjobb az osztályban. Hála Istennek, nem vettek fel! De küldtek egy papírt, hogy hol van pótfelvételi. Végignéztem, egyik rosszabb volt, mint a másik. A legtöbb hely matematika, fizika, kémia, jogász szak volt. Aztán behunytam a szememet, ráböktem egyre, és az volt, hogy Debrecen matematika-fizika szak. Oda felvettek egy professzor segítségével, aki ugyancsak református papgyerek volt – de én ezt a segítséget csak a halála után tudtam meg.
Mit ért amögött, hogy „hála Istennek, nem vettek fel”?
Végül is az Úr Isten döntése volt ez, hogy én matematika szakos legyek annak ellenére, hogy nagyon nem érdekelt a matematika. Végén aztán megszerettem a matematika tanítását, és rájöttem, milyen szerencse, hogy nem történelmet kellett tanítanom abban a keveredett időben.
A kommunista diktatúra térnyerése során, 1952-ben már erősen érezhető volt a klerikálisnak bélyegzettekhez való negatív hozzáállás?
Persze! Bőségesen. A mi egyházi iskolában érettségizett évfolyamunk fele pótfelvételivel jutott be valahova. Oda, ahova nem is készült. Volt, aki táncművész akart lenni, aztán matematika-fizika szakra vették fel. Szóval nem volt egyszerű dolog bejutni és megmaradni az egyetemen.
Mik okoztak nehézséget?
Először is a kollégiumot fizetni kellett, és az én édesapám lelkészi javadalmából ez nem volt könnyű. Aztán Kercától Debrecen nagy távolságra van, ezért csak karácsonykor mentem haza, meg tanév végén. Debrecenben nagyon jó emberek tanítottak, csak egy olyan professzor volt, aki nem igazán törődött a diákokkal. Pesten nem biztos, hogy boldogultam volna az ottani hangulatban. Azért Debrecenben is volt lelkileg nehéz dolog: a szobatársaimat behívták a tanulmányi osztályra, hogy velem szóba ne álljanak, mert papgyerek vagyok és egyházi iskolában végeztem, ezért a világnézetem nem szerencsés.
A társai hallgattak erre a dörgedelemre?
Hárman nem, úgyhogy velük nem is kerülhettem egy szobába. Akik hallgattak az utasításra, azokkal maradhattam egy szobában. Azért ki lehetett bírni. Bár nem beszéltünk világnézetről soha, de akikkel érezhetően azonos volt a világnézetünk, azokkal össze szoktunk gyűlni.
Tudott gyülekezetbe járni a debreceni évek alatt?
Templomba minden vasárnap mentem, csak nem a nagytemplomba, hanem valamelyik külvárosiba. De nem érdekes, úgyis tudták, hiszen figyeltek. Az egyik professzor, titokban egy családi házban, este nyolc óra után bibliaórákat tartott. Arra el szoktam menni. Magával a debreceni gyülekezettel kapcsolatom nem igen lehetett, azon túl, hogy elmentem az istentiszteletre, de a bibliaórai csoporttal igen. Amíg harmadéves koromban meg nem halt a professzorom. Elment Szegedre, és tüdőgyulladásban meghalt… az ávósok „segítségével”.
Latin-történelem iránti szeretettel nem volt nehéz elvégezni a matematika-fizika szakot?
Gimnáziumi osztályfőnököm, aki matematika tanár volt, azt mondta, hogy „Kislányom, maga bárhol meg fogja állni a helyét, de matematikus ne legyen”. Ötös voltam matematikából, de mindig inkább alulról karcoltam. Az egyetemi évfolyamtársaim iskoláik legjobbjai voltak matematikából, én pedig messze voltam attól, hogy a pápai kollégium legjobbja legyek az évfolyamban matematikából. Viszont kiderült, hogy alaposabb volt a Pápán megszerzett tudásom azokénál, akik más iskolákban évfolyam elsők voltak. Ezért nem volt nehéz az egyetem. Már az első félévemet jeles rendű átlaggal sikerült zárnom.
Az egyetem befejezése után egyértelmű volt, hogy visszajön Dunántúlra?
Amikor végeztem az egyetemen, akkor tanulmányi eredmény alapján egyenként hívtak be, hogy a meglévő állásokból válasszunk. Volt egy, amit nagyon szerettem volna. Az országban egyetlen református gimnázium működhetett 1952 után, a debreceni, ahol volt is álláslehetőség. Végül két okból nem jelentkeztem rá. Először is tudtam, hogy van egy fiú, aki debreceni és református, nyilvánvaló, hogy őt fogják felvenni. Másodszor pedig megkérdeztem Tóth Endre professzor feleségét, Ilus nénit, aki azt mondta, hogy menjek haza, mert a dunántúli ember jobban érzi magát Dunántúlon. Ő pontosan tudta, miről beszél, mert az államosítás után Pápáról került férje a debreceni teológiára tanítani, ahogy férjének öccse, Tóth Kálmán a budapesti teológiára.
Friss diplomásként hazajőve Dunántúlra mit tapasztalt?
Nem voltam annyira sikeres. Kikerültem Tápra, általános iskolába. Embert próbáló három év volt, mert az iskolában egyedül voltam matematika-fizika szakos, és tanárként még sosem jártam belülről általános iskolában. Ráadásul kémiát is kellett tanítanom, viszont én kémiát nem tanultam a középiskolában sem, mert akkor volt az iskolareform, amikor a tizedik osztályt elvégeztem, és következett volna a kémia, de a reform miatt áttették kilenc-tizedik osztályra. Ezért én kimaradtam a kémiatanulásból, úgyhogy azóta sem tudom, hogy mi az a mol (kacagunk). De kémiát kellett tanítanom! Fel is robbantottam a szertárt (még jobban kacagunk). Három évet le kellett húznom ott úgy, hogy nem engedte az igazgató, hogy Győrből kijárjak nap, mint nap, és csak egy fűtetlen szobaalbérletem volt. Télen bizony, amikor reggel fölébredtem, akkor a paplan arcomhoz közeli része kemény volt, mert a lehelet ráfagyott. Három év után mindenképpen be akartam jönni Győrbe, mert elegem volt a nyomorúságból. Egyetlen kolléga volt, aki ott segítette a munkámat, és aki miatt ott kibírtam. Nyugdíjkorú öreg cisztercita tanár volt, aki tényleg rendes és aranyos volt hozzám, segített elviselni az életet ott 1956-1959 között.
Könnyen engedték, hogy iskolát váltson?
Amikor megkaptam három év után az igazgatótól a jellemzésemet, az volt az utolsó előtti mondat: pedagógushoz méltatlan társaságba keveredett. Megkérdeztem, hogy miért írta ezt ide, mikor én nem kártyáztam együtt soha rablókkal a kocsmában. A válasz az volt, hogy jóban vagyok a református lelkésszel. Úgyhogy aztán odaírtam, hogy „pedagógushoz méltatlan társaság: Balya László református lelkész és felesége”, és így írtam alá. Bekerültem Győrbe, a gyárvárosi általános iskolába. Na, az már nehezebb gyerekanyag volt, de legalább volt már némi tapasztalatom. Három évet lehúztam, de már nagyon untam az általános iskolát, mert hozzám a középiskolás korosztály a közelálló. Azon a ponton voltam, hogy ott hagyom a pályát, és elmegyek más területre. Az sem könnyítette a helyzetet, hogy eléggé kilógtam a tantestületből, és nem igen álltak velem szóba. Kivéve kettő tanító nénit, akik közül az egyik református volt, és akinek a fiát tanítottam. Ő később presbiter lett.
Végül is nem hagyta ott a pedagógus pályát Éva néni.
Azért nem, mert 1962-ben át tudtam menni a Zrínyi Ilona Gimnáziumba, ahol befogadott a tantestület többsége, és egy nagyon jó társaság alakult ki. Jól össze tudtunk dolgozni, meg együtt jártunk színházba és összejártunk névnapozni. Ők el mertek hozzánk jönni a győri parókiára. Huszonnégyen kezdtünk összejárni névnapozni. A mai napig is megtartjuk, de már csak öten vagyunk. Múlik az idő.
Szakmai életútját egy pillanatra hadd szakítsam meg egy magánéleti kérdéssel: férje, Dr. Czapáry Endre hogyan érkezett az életébe?
Bandi bácsi 1965-ben, a tantárgyi reformmal érkezett az életembe, amikor a Zrínyiben tanítottam. Minden megyében kijelöltek két tanárt, aki egy évvel előbb végig csinálta az új tantervet ideiglenes tankönyvvel. Az egyik ilyen tanár én voltam Győr-Moson-Sopron megyében. Elég sok munkával járt, mert minden hónapban kellett tartani a megye matematika tanárai számára bemutatótanítást módszertani elemzéssel együtt. Tanévkezdés előtt pedig több napos továbbképzésre kellett mennem. Bandi akkor már az egyetemen volt, és bent volt a tankönyvíró társaságban, és ő is ott volt a felkészítők között a nyári tanfolyamon. Fonyódon volt a továbbképzés, és amikor beültünk a kolléganőmmel a nagyterembe, kérdezte, hogy ki tartja az előadást, én meg válaszoltam, valami Czapáry nevű ürge. És jött a Czapáry nevű ürge, és a szakfelügyelőnk összeismertetett bennünket. Elmentünk strandolni, este kávézni, és így ismerkedtünk meg a matematikán keresztül.
Idehaza beszéltek matematikai kérdésekről?
Nagyon jókat tudtunk vitatkozni. Egyszer két napig veszekedtünk, de bizony ordítozva egymással. Abban nem értettünk egyet, hogy egy adott körcikkbe egy maximális területű síkidom hogy fér bele. (kacag)
És kinek lett igaza?
Arra már nem emlékszem! (Együtt kacagunk, és közben sorra veszi elő a matematika könyveket a könyvespolcról.) Harminchét könyvet írt, amik vonatkozásában kontrollszerkesztőnek nevezett engem. Amióta házasok lettünk, az összes tankönyvhöz, amit írt, a feladatokat mind én oldottam meg. A tankönyveit már nem használják, újabbak készültek, de a közösen készített feladatgyűjteményünket még mindig használják a középiskolákban.
Éva néni az én osztályomat nem tanította, helyettesítéskor találkoztunk. Viszont akkor megtapasztaltam, hogy úgy tud magyarázni, hogy világossá és érthetővé teszi a bonyolult tételeket.
Ez tudod minek köszönhető? Annak, amiért nagyon dühös voltam akkor, de a végén Isten vezetésének bölcsessége igazolódott: hasznos volt a pályám kezdetén általános iskolában eltöltött hat év. Én azt feleslegesnek tartottam, de ott tanultam meg érthetően magyarázni.
A Zrínyiben tanított a Refiig?
Nem, csak hét évig tanítottam ott, a második számú kedves iskolámban – az első számú kedves iskolám a pápai Refi volt. Amikor férjhez mentem, akkor Budapestre mentem, mert Bandi az ELTE-n tanított. A Teleki Blanka Gimnáziumban matematika szakos osztályokat kaptam, és a tizenkettedikkel három hónapba tellett, mire elfogadtak. Akkor viszont Bandi vágyott már az egyetem helyett középiskolába tanítani, mert úgy érezte, eltékozolja az életét hallgatókra. Mivel albérletben laktunk, így könnyebben egyeztem bele a váltásba. Bandinak öt lehetősége volt, és Győrt választottuk, ahol a szakfelügyelő akkor ment nyugdíjba, és megígérték, hogy kapunk szolgálati lakást.
Győrbe visszatérve melyik iskolába került tanítani?
Akkor kerültem a Barossba, amit akkor Szamuely Tibor Közgazdasági Szakközépiskolának hívtak. Ott azzal fogadott az igazgató, hogy nem örül annak, hogy ide kerültem. Mondtam neki, én se. Ezzel lezártnak vettem a témát. Szakmailag nem volt kihívás a szakközépiskola, egy-két diákom jutott be az országos döntőbe, viszont a tantestületi légkör jó volt. Voltunk egy páran reformátusok, evangélikusok és katolikusok, akik egyházhoz kötődtünk felmenőinken keresztül, szóval nem volt egy hittől elrugaszkodott társaság. Többségében összetartó, munkacentrikus tanárokból állt a kar, így lehetett kibírni. Ott történt meg az, hogy egy párttag jött hozzám, aki jelezte, ki a tantestületi besúgó, illetve szólt, hogy menjek ki a tápi református lelkészhez, és mondjam meg neki, hogy nem akarja megbuktatni a lányukat, de ha ki sem nyitja a száját világnézetünk alapjai tanórán feleléskor, akkor nem tud egyesen kívül mást adni. Szóval ilyen tanárok is voltak azokon túl, akiket jobb volt elkerülni. Aztán már nyugdíjhoz közeledve az igazgató egyszer bejött a tanáriba, ahol két hívő evangélikus kolléganővel voltunk együtt hárman, és megjegyezte: nem szerencsés az, ha a tantestület tagjai nem az államvallást, az ateizmust követik. Erre nyitom a számat, hogy mondok valami cifrát, ő meg folytatta: de én mit csinálnék maguk nélkül itt? Az igazgatóhelyettes akkortájt párttag volt, de amikor indult a győri evangélikus iskola, akkor elsőnek jelentkezett az indításban való segítésre. Szóval ilyen volt a tantestület nagy része, ezért húztam le ott húsz évet.
Ötvenöt éves korában beköszöntött a boldog nyugdíjas időszak?
1989-ben nyugdíjba mentem, de óraadóként még folytattam a tanítást. Legkényelmesebb éveim voltak, mert kikötöttem, hogy első órám ne legyen, ne kelljen korán kelnem. Akkor már lehetett hallani, hogy azon munkálkodnak a lelkészek, Kövy Zsolt gyűjteményi igazgató és az öregdiákok, hogy Pápa újra indulhasson. – Igaz, amikor én 1956-ban végeztem az egyetemen, már akkor beszélgettek arról az egyházmegyében a lelkészek, hogy jó lenne újraindítani Pápát, én meg éreztem, ha ez megtörténne, rögtön rohannék oda tanítani. De aztán az egésznek elment az aktualitása a forradalom leverése után, és 1980-ig csend volt. Akkor jött az iskola 450 éves évfordulója. Meghívták az összes ott érettségizett, még élő diákot. Apámmal ott voltunk, és ott merült fel először, mégpedig Csoóri mondta, hogy újra kéne indítani ezt az iskolát. Ő volt az első, aki nyilvánosság előtt erről mert beszélni 1981-ben. Összefogást váltott ki Csoóri az öregdiákokból, alapítványt hoztak létre, amiért nagyon sokat tettek. Emlékszem, akkor jött ki apámnak egy forrásmunkának számító könyve az őrségi egyházmegye történetéről, és az összes bevételt az alapítványnak utalta Pápára. – Na, szóval, aztán 1990-ben Kövy Zsolt és Bujáky Miklós eljöttek Győrbe is, hogy elmondják az elképzelésüket az iskola újraindításáról. Én is ott voltam a templomban, meghallgattam, és utána beszélgettem velük. Miklóst ismertem diákkoromból, mert alattam járt egy évfolyammal. Mondtam, hogy de kár, hogy már nyugdíjba mentem, pedig milyen szívesen segítenék. Akkor ők elmentek, de áprilisban visszajöttek hozzánk ide, az otthonunkba, hogy megkérjenek, legyek igazgatóhelyettes. Na, én kimentem kávét főzni, aztán Bandi beleegyezett mire visszaértem a konyhából (nagy nevetés). Persze én is igent mondtam volna.
Az újrainduló iskola szellemiségével kapcsolatban volt valami koncepció?
Ezzel kapcsolatban akkor bizony parázs vita folyt. Kétféle eljárás volt ugyanis. Az egyik a sárospataki, ahol cakk-pakk átvették az iskolát igazgatóval, tantestülettel és diáksággal együtt, csak a fenntartó lett az állam helyett a Tiszáninneni Református Egyházkerület. Viszont ennek megvoltak a maga hátulütői: a diákok állami iskolán nőttek föl, így a kilencedikesek előtt nem volt a felsőbb évfolyamoktól egyházias példa; a tantestület pedig nem változott meg egyik napról a másikra. A másik eljárás az, amit Pápa némi vitát követően választott, azaz teljesen újonnan indult. Ez volt Bujáky Miklós igazgató elképzelése is, ez győzött. A pataki modellt Kövy Zsolt szerette volna. Mindkettőnek megvolt az előnye és a rejtett problémája.
Pápa esetében mi volt a rejtett probléma?
Nevezetesen az, hogy egy teljesen új, innen-onnan összehordott tantestület alakult, akik gyakorlatilag se szakmailag, se jellemileg nem igen ismerték egymást. Úgyhogy Pápa megfizette ennek az árát, Patak pedig annak az árát. Én azért a pápai indulást tartom jobbnak.
Az újraindítás idején milyen volt az egyházi légkör?
A történelmi pillanat és az egyházi közösség ereje is jelentős volt. Mindkettő kellett a gimnázium újra indításához. A lelkészek, akik még diákként jártak egykor a pápai gimnáziumba, felkarolták az ügyet. Az esperesek közül főleg kettő volt nagyon erősen az iskola pártján, Mátyás Lajos pápai esperes és Szakál Elemér őrségi esperes; de támogatott bennünket Bátky Miklós tatai esperes és még a veszprémi és mezőföldi esperesek is. Somogy pedig mindig kicsit kihúzta magát az iskola dolgát illetően, mert nekik ott volt a csurgói református iskola.
Bármikor megéltek olyan bizonytalanságot, hogy miből fog működni az iskola?
Nem igazán. Azt éreztük, hogy spórolni kell, de az iskola fenntartásának anyagi oldala az egyházkerületre nehezedik elsősorban. Éppen ezért az egyházkerület vezetősége tartott jobban az esetleges finanszírozási nehézségtől.
Milyen élmény volt Pápán elkezdeni az igazgatóhelyettesi munkát?
1991. augusztus 1-én elvonultam Győrből Pápára. És mi volt akkor? Volt felvéve 128 gyerek, 12 tanár, volt 5 üres tanterem a gimnázium Jókai utcai folyosóján, és egy teljesen üres kollégiumi épület. És úgy kezdtük, hogy ágyakat szereltünk össze, amit mind én festettem le. Rengeteget dolgoztunk a tanárokkal, az ő rokonaikkal, a felvett gyerekek szüleivel és rokonságával. Rengeteg segítségünk volt. A beköltözés előtti napon, éjfél körül Bandi elment az egyik közeli étterembe, és kért egy slagot, amivel a kollégiumi kapualjat ki tudtuk tisztítani. Augusztus 31-én, hajnali kettő órára kész volt minden, és reggel nyolc órára jöttek a gyerekek beköltözni. Életem legszebb kilenc éve kezdődött el ott. Nagyon örülök, hogy ott lehettem, az egész pályámra ez tette fel a pontot. Valóban úgy érzem, hogy tanári pályám koronája a pápai Refi újraindítása volt.
Amikor 2000-ben édesanyám fekvőbeteg lett, és végleg nyugdíjba mentem, akkor még évekig nagyon hiányzott a pápai iskola. Örülök, hogy ott lehettem a kezdeteknél, olyan emberekkel dolgozhattam együtt, mint Miklós, Tünde és Márta. (Szerk. megjegyzés: Bujáky Miklós igazgató, Mayerné Pátkai Tünde internátus igazgató, Vadász Márta lelkipásztor-vallástanár.) Bujáky rengeteget dolgozott, fizikailag is. Verhetetlen volt az építkezésben, ezért amikor lemondott az igazgatóságról, még műszaki igazgatóként három évig tovább tevékenykedett.
A diáksággal milyen kapcsolat alakult ki?
Az első év nagyon szép volt. Otthonukká lettünk. Az első tanév végén jöttek a diákok képviselői az igazgatóiba. Minden osztályból egy hat-nyolc fős banda érkezett a következő kéréssel: addig, amíg le nem érettségiznek, ne vegyenek föl új gyerekeket, mert akkor őket kevésbé fogjuk szeretni. Hát csak lestünk! Ebből világossá vált, hogy ők a szigorúság ellenére jól érzik magukat.
Mit jelentett a szigorúság?
Maga az, hogy akkor működött a ciklusrendszer, már szigorú volt, hiszen állandó felügyelet alatt voltak a diákok. Öt hétig szombaton is volt tanítás, de a hatodik héten haza kellett menni. Az öt hét alatt a hétvégéket is együtt töltötték a diákok tanári felügyelettel. De a diákok javarészt szerették ezt, mert a 2000-es években háromszor is mozgolódtak a kisgyerekes tanárok ellene, mire meg tudták szüntetni a ciklusrendszert, és szabadszombatossá tudták tenni a tanítást. Kétszer a diákönkormányzaton bukott el, mert a gyerekek is jónak tartották. A családos tanárok viszont nehezen oldották meg saját gyermekeik felügyeletét. Illetve hogy a búbánatban ellenőrizzék a kocsmákat hétvégén, miközben szülői teendőik vannak? Kovács Péterrel sokszor mászkáltam én ellenőrizni (hangosan felkacag). A szigorúság együttműködéssel járt. Ritka, hogy egy osztállyal azt el lehet érni, amit nekem ott sikerült. Mivel kellett a fiatal tanároknak lakhatás, így én hat évig minden reggel busszal jártam át Győrből. Új osztályt kaptam, és megváltozott az órarendem, első órám is lett, viszont így akkor nekem öt órakor kellett volna kelnem, loholva indulnom a félhatos busszal. Nem volt hozzá kedvem, és megbeszéltem Kálmán Attila igazgatóval, hogy a félhetes busszal járok, öt percet kések, és negyven perces órát tartok. Az osztály pedig mire én beértem a házi feladatot leellenőrizte, ott várt a táblára felírva a feladat megoldása. Annyira jó érzés volt, hogy végül is nem vesztettem időt a tanórából és ők maguk között beosztották, hogy ki mikor írja fel a házi feladatot. Jó szóval nagyon sok mindent el lehetett érni a diákokkal. De aztán szigort is kaptak mellé!
Erre emlékszem én is. Megkövetelte a fegyelmet, az iskolaköpenyt firkálás mentes fehér gallérral, ugyanakkor Éva néni hanghordozásában békesség volt.
Tudod mit kaptam egyik osztálytól érettségire? Egy gallért! Mindenféle rajzzal. (hatalmas nevetés) Sok diákkal most is tartom a kapcsolatot. Egyikőjük, aki a karikatúra tablót csinálta, engem villámokkal a kezemben ábrázolt. De az a gyerek félévente átjön Pápáról meglátogatni, és amikor megszületett a kisfia, akkor meghívott a keresztelőre. Jó érzés, hogy utólag így állnak az emberhez. Szigorú voltam, tudom. Ha valakit hívattam a ti osztályotokból, akkor az egyik fiú mindig elbúcsúztatta az illetőt. (hosszasan kacag) Szigorú voltam, de szerettem a diákokat.
Na, és az, amit egy diákom üzent tíz évvel az érettségije után! 2005-ben visszamentem óraadónak egy évre Pápára, mert helyettesíteni kellett valakit. Kaptam egy tizenegyedik osztályt, rémes egy banda volt, nem sokat tudtak. Oda járt egy kölök, aki be akarta nekem bizonyítani, hogy teljesen hülye a matematikához, – ezt egyébként a csillagász apjától vette, aki egy tudós volt -, én pedig be akartam bizonyítani neki, hogy tudja. A füzete olvashatatlan volt, ezért megmondtam neki, hogy lemásolja az egészet újra. Lemásoltatta egy kilencedikessel és fizetett neki. (felnevet) Tíz év múlva azt üzente, hogy mindenben igazam volt, amit mondtam neki. Szóval ezek olyan fantasztikus kitüntetések, amit kizárólag diáktól kaphat meg egy tanár.
Tanári munkáját pályája során többször elismerték. Melyik díjra tekint legbüszkébben?
Sokszor kaptam díjat, még az oktatásügy kiváló dolgozója díjat is megkaptam, de soha nem volt fontos, mert azok adták, akik. Viszont amikor nyugdíjba jöttem Pápáról, akkor a számomra legfontosabb díjat, a Makkai Sándor-díjat átvehettem. (Szerkesztői megjegyzés: a Magyarországi Református Egyház adományozza a református nevelési eszmények mindennapi pedagógiába történő átültetéséért, kiemelkedő szakmai munkáért és példamutató emberi és hitbeli magatartásért).
Érdekes, hogy a diákság nagy fegyelmezője volt, mégis a „renitens” diákok nagyon jó véleménnyel vannak Éva néniről. Amikor Balog Annával készítettem interjút, ő is elismerően beszélt Éva néniről.
Hosszan sorolhatnám nevüket! Szerettem ezeket a gyerekeket, még ha mindent meg is próbáltak, ami balhés volt. Volt közösségi szellem, összetartottak. Ahogy annak idején mi is. Nagyon jó kis társaságunk volt 1954-től 56-ig. A kántortanító gyerekeivel, akikkel egy házban laktunk, rengeteget jártunk kirándulni a Bakonyba. Ha a segédlelkész olyan volt, hogy lehetett vele bulizni, és nem volt nagyképű, akkor őt is bevettük a csapatba, például Kurucz Gyurkát és Csizmadia Lajost. Végül is minket nem zavart, hogy nem fogadott el bennünket az akkori társadalom többsége, minekünk megvolt a saját bandánk, akikkel az ünnepeket együtt töltöttük. Összekészítettük a gyülekezeti ajándékcsomagokat, úrvacsorakor mosogattuk a kicsi üveg kelyheket.
Volt állandó szolgálata a gyülekezetben?
A gyülekezetben mindig csak háttér munkát végeztem. Szombatonként iroda és gyülekezeti terem kitakarítása, templomban portörlés, öcsém pedig hordta a szenet és kihamuzott. Húgom akkor már férjhez ment. Ha valamelyik presbiter, gyülekezeti tag vagy lelkész apámnak elpanaszolta, hogy a gyerekének nehezen megy a matematika, akkor engem ugrasztott, és segítettem. Amikor már itt laktunk Győrben Bandival, és lett autónk, akkor kedd délután hordtam apámat Szigetközbe, a szórványba. Míg ő hittantanítást és családlátogatást végzett, én legtöbbször dolgozatot javítottam az autóban. Vasárnap pedig vittem Csornára és Öttevénybe prédikálni. Érdekes módon Győrújfaluba mindig kerékpárral, majd később busszal ment. Amikor apám nyugdíjba ment, ezeket a feladatokat nem végeztem tovább, mert nem volt szükség rá. Időnként vissza kell vonulni. Az öcsém presbiter, sőt főgondnok, ő úgy szolgálja az egyházat. Korábban énekkarba jártam, de ma már csak templomba megyek vasárnaponként. A lelkészekkel jóban vagyok. Amikor Bandi meghalt, akkor eljött hozzám Pálfi Zsuzsi és Mészáros Sanyi is.
Az özvegység fátylának viselése nagy terhet jelent?
Még mindig nagyon hiányzik Bandi. Augusztusban lesz négy éve, hogy eltemettük. Rémes a süket csend, ami fogad, mikor hazaérek. Ugyanakkor csak hálát adhatok az Úr Istennek azért az ötven évért, amíg együtt éltünk békességben. Jó, hát ki nem vitatkozik időnként? De szép idő volt az az ötven év, sokfelé jártunk együtt. Nagyon jó baráti körünk volt Balatonalmádiban, de már csak egy napra megyek, amióta Bandi meghalt. Itthon még tanítok, de a térdeim érzik az eltelt időt. Meg a szemem és a fülem is. Tudod, amikor elmegyek itthonról, én már gyorsan ellenőrzöm, hogy fülem, szemem, fogam megvan-e. (nevetünk)
Hálás vagyok azért is, hogy Pápán megadatott az együtt tanítás. Bandi 1992-ben, a második tanévtől kezdte csinálni a tehetséges gyerekek gondozását és a korrepetálást. Persze szükség esetén órát is tartott, még egy évig osztályt is vitt. A tehetséggondozást nagyon szerette. Kihívta délelőtt matematika óráról őket, és versenyfeladatokkal foglalkoztak. Na, aztán volt egy fenntartói, egyházkerületi meghallgatás, amikor minden dolgozót megkérdeztek, hogy hogyan érzi magát, mi a véleménye. Bandi is sorra került, és közölte, hogy „itt ő a főnököm, de otthon nem”. Ezt hallva, gurult a nevetéstől a kerületi vezetés püspökkel együtt. Tényleg így volt, ha én szóltam, hogy helyettesíteni kellene, akkor ő szó nélkül ment.
Ő is szívvel-lélekkel benne volt az iskola életében.
Ezt mindenki észrevette. A mosogatólányoktól kezdve a tanárokon át a diákokig, mindenki Bandi bácsinak hívta. Ő volt A Bandi Bácsi. Ugyanúgy, mint Kercán, ahol ő volt A Tanár Úr. Egyszer volt egy eset, amikor Szlovéniába még útlevél kellett, és Magyarszombatfánál megállított bennünket a határőr. Kérdezte, hogy hol lakunk. Mondja a kercai címet az unokahúgom, mire azt feleli a határőr, az nem lehet, ott a Tanár Úr lakik. Szóval őt fogalomként ismerték és szerették.
A munka, magánélet egyensúlyát miként találták meg?
Viszonylag könnyen, még ha nem is éltük mindig egyszerre az életszakaszainkat. A nyolcvanas évek egy nehéz időszak volt, mert akkor gőzerővel ment a tankönyvírás. Reggeltől késő délutánig írta a tankönyvet itthon, én meg tanítottam abban az időben, és amikor hazaértem, nem kezdhettem neki a javításnak vagy készülésnek, mert legtöbbször már valaki itt ült nálunk, hogy társasági éltet élhessen. Érthető volt, hogy a magányban töltött nap végén baráti társaságra vágyott.
Említette, hogy mai napig tanít itthon. Mit a tapasztalat a mai generációról?
A diákok figyelme lerövidült, türelmetlenek. Nem tudnak sokáig koncentrálni, és nem is akarnak különösebben. A tanárok pedig csak feladják a tanulnivalót, és nem megértetik. Nem tanulnak meg gondolkodni a diákok. Manapság egy délutános tanárnak nem az a feladata, hogy gyakoroljon a gyerekkel, hanem az, hogy elmagyarázza az anyagot. Vagy nem akarják, vagy nem tudják rendesen elmagyarázni a tanárok a tananyagot. Az oktatás nagyon meggyengült.
Egy középiskola esetében fontos, hogy felvételin jól teljesítsen a felvételiző diák. Ugyanakkor a Refi egy református iskola. Figyelembe vették az egyházi kötődést, a gyülekezetbe ágyazottságot?
Számított, hogy ki református. Kedveztünk a református gyerekeknek. Külön ponthatár volt a református gyerekek számára és a más vallású gyerekeknek. Ehhez igyekeztünk tartani magunkat. Én azt az elvet vallom, amit Korzenszky Richárdtól hallottam, hogy az egyházi iskoláknak nem az a feladata, hogy versenyzőket neveljen, hanem tanítsa meg a gyereket a saját képességei szerint, és hozza ki belőle, amit lehet. Tehát akinek kicsi a bögréje, azt töltse meg, akinek nagy, az pedig azt töltse meg. Szülővel beszélve soha nem a jeggyel törődtem, hanem azzal, hogy megteszi-e a gyereke azt, ami tőle telik.
A szülők között lelkészek is voltak. Éva néni, mint papgyerek, más szemüveggel nézte a lelkészek gyerekeit?
A tantestület egy része, aki kevésbé kapcsolódott a református egyházhoz, az elvárta, hogy a papgyerek mintadiák legyen. Ha nem az volt, akkor pedig óbégattak. Többször elmondtam nekik, hogy idefigyeljetek, én is papgyerek voltam, és tudom magamról, hogy Pápán a gimnáziumban tudtam a kamaszkori hülyeségeimet kiélni, mert otthon, a gyülekezetben nem lehetett, mivel nem volt szabad megbotránkoztatni a gyülekezetet, mert jaj a megbotránkoztatónak. Ezt a gondolkodást annyira belénk nevelték, hogy hetvenvalahány évesen, amikor a szüleimet eltemettem, nem mertem megtenni, hogy ne fekete kabátba menjek el a templomba. Nálunk a családban nem szokás a gyászruha hordása, mert az evangélikus lelkész dédnagyapám azt mondta, hogy őutána fekete rongyot senki ne viseljen. De nem mertem volna megbotránkoztatni a gyülekezet egyetlen tagját sem, ezért felvettem a gyászistentiszteletre a fekete kabátot. Tehát a lelkészgyerekeknek Pápán kell kiadni a kamaszkori hülyeségeket.
Tudtak továbbadni református értékeket a Refiben?
Te is tudod, hogy a legnagyobb értéket, a hitet nem lehet tovább adni embertől embernek. Azt Isten adja. Kereteket és segítséget adhat hozzá az iskola. A hagyományok tovább plántálásában volt némi nehézség az újrainduláskor, mert az öregdiákok mindent úgy képzeltek, mint egykor volt. De már a huszadik század legvégén voltunk, ahol egyensapka hordására nem lehet kötelezni a gyereket. Még a köpeny viselése is nehéz volt. Viszont nagyon jó ötlet volt a ciklusrendszer adta szabad hetek kihasználására a diakóniai munka. Egy-egy tanár vezetésével tíz-tizenöt gyerek elment olyan otthonba, ahol segíthettek. Azt is jónak tartom, amit kitaláltam, és úgy tudom, ma is megteszik a kilencedikes diákok, hogy október végén, reformációhoz közeledve az alsóvárosi temetőben a tanársírokat felkeresik és rendbe rakják. A gyülekezetlátogatások, az úgynevezett kiszállások is erősítik az egyházhoz tartozást azáltal, hogy bele látnak egy gyülekezet életébe a gyerekek. Nem mellesleg jókat ehettek. Egyszer csak odarohant az egyik diák, hogy „ne egyetek több húst, harminckilenc féle sütemény van!” A presbiterek meg, ha nem figyeltünk, időnként egy-egy üveg bort is süllyesztettek a furgonba a kollégistáknak csomagolt húsok és sütemények mellé. (kacag) Az adventi estéket a diákok találták ki az újraindult első évfolyamban, és a tanárok felkarolták a kezdeményezést.
A diákok fegyelmezési dolgai közül van olyan, ami mélyen elgondolkodtatta, vagy amin azóta is nevet?
Egy szópárbaj máig megnevettet, ha rágondolok. Egyik diák közölte velem a folyosón, hogy úgy érzi, én mérgezem őt a matematikával. Aztán mondtam neki, hogy lehet, hogy én mérgezlek a matematikával, de te meg a síromat ásod. (Nagyot nevet.) Volt, amikor túl szigorúak voltunk, de bizonyos esetekben kellett. Tudod, az volt az érdekes, hogy bár Kovács Péter és én tartottuk szigorúan a gyeplőt, mégis ha egy gyerek bajban volt, akkor hozzánk jött segítséget kérni. Nagyon komoly ügyekben tudtam segíteni. Egyet ki tudtam menteni a szcientológusoktól, akit be akartak szervezni kémnek. A fegyelmi ügyekben irgalom is volt, mert például volt egy áruházi lopás, amiért kizárás járt. Kálmán Attila igazgató utasította is, hogy pakoljon össze, reggel el kell hagynia az iskolát. Este fekete ruhában az osztály megjelent nála, hogy ne zárja ki ezt a gyereket, mert ők figyelnek rá és garantálják, hogy a továbbiakban nem lesz vele semmi gond. Erre a garanciára vette vissza a gyereket, akiből egy nagyon komoly, rendes felnőtt ember lett. Aztán volt egy olyan diák, akivel többször összeütöttük a bokánkat, de mindig megtartotta a szavát. Kilencedikben azt mondta, hogy ha megússza a dolgot, akkor többet nem fog hiányozni, és többet nem is hiányzott. Ő most az egyik minisztériumban főosztályvezető és a gyülekezetében presbiter. Nem lehet előre tudni, hogy ki milyenné válik a fegyelmezés hatására. Vagy éppen egy segítség hatására. Volt egy diák, akinek az édesanyja elmondta, hogy nem tudja fizetni a kollégiumot, és bár bejáró lehetne a gyermek, de attól tart, hogy akkor nem jó társaságba keveredne és elkallódna. Akkor addig telefonáltam, amíg ráakadtam a dadi milliárdosra, aki fizette a gyerek kollégiumi díját. És látod, ez a gyerek elvégezte a gimnáziumot, közgazdász lett, jó állása van, és alapítványt csinált a rászoruló gyerekeknek. Szóval, akik az egyházi iskolában jót kaptak, azok viszonozzák azt. Aztán vannak, akik nem, de ez már nem csak a mi hibánk. Tanárként próbáltam felkarolni és képességeihez mérten tudással ellátni a diákokat. Talán javarészt sikerült.
Milyen gyakorisággal jár vissza a pápai Refibe?
Nagyon ritkán. Legutóbb április 22-én voltam, amikor a hetvenéves érettségi találkozónk alkalma volt. Nagyon klassz programot csinált Tünde és Márta, akik ott ketten a lelkiségét tartják az iskolának. Aztán két nap múlva infarktust kaptam, és bevonultam a kórházba. Ez van.
Kívánom, hogy 2031-ben hálatelt szívvel együtt ünnepelhessünk majd Pápán, a református iskola alapításának ötszázadik évfordulója alkalmából! Köszönöm, Éva néni, a jóhangulatú visszaemlékezését és megosztott gondolatait!
Legyező vagy napernyő? Napernyő.
Algebra vagy geometria? Geometria.
Vonós vagy fúvós? Fúvós.
Dávid és Góliát vagy Nábót és Aháb? Dávid és Góliát.
Tortalapát vagy vajkés? Tortalapát.
Egyenlet vagy egyenleg? Egyenlet.
Vetés vagy aratás? Vetés.
Lévi Máté vagy Simon Péter? Simon Péter.
Hatvanas évek vagy kilencvenes évek? Kilencvenes.
Ézsaiás vagy Ezékiel? Ézsaiás próféta.