Idő… Annyi mindent tud jelenteni az embernek.
Lehet ez valami nyomasztó, kiváltképp a mai felgyorsult világban, amikor az ember állandó időzavarban van, mikor a napban 48 óra sem lenne elég, mert szorít-sürget az idő, mert semmire sincs idő, pedig ott a fenyegető határidő és az időkorlát. A bibliai görög nyelvben az egyik szó az időre a kronosz – és ez sokszor valahogy olyan találó is, hiszen a görög mondavilágban Kronosz főisten felfalta gyermekeit…
De lehet az időnek szép és jó jelentése is, mikor megérhetünk, átélhetünk valamit, mikor az idő ajándék, alkalom. Az „alkalmas idő” megnevezésére – talán nem véletlenül – külön szó van az ógörögben, és ez a kairosz. Milyen jó, ha a kronosz hosszú fonalán felismerjük és megéljük a kairosz boldog és fontos pontjait. Istennel, a szeretteinkkel, saját magunkkal való találkozásokban, örömökben, sőt még a krízisekben is – amik lehetnek alkalmai felismeréseknek, változtatásoknak. Ahogy a Prédikátor mondja: mindennek lehet rendelt ideje…
Abban a kisvárosban és kicsi gyülekezetben, ahol élünk, sokszor – hál’ Istennek – hetek telnek el temetés nélkül. De aztán vannak időszakok, főként tavasszal és ősszel, a frontok idején, mikor nemcsak többen megszületnek, de többen el is mennek közülünk, főleg a szívbetegek. Most valahogy újra ilyen idő van, szinte naponta jönnek gyászolók. Valamiért most a rák kaszál. Ez a betegség, ami sok kín után, de gyorsan is el tudja vinni az embert.
Beszélgetünk, temetésekre készülünk, vigasztalunk. És előjön ezekben a beszélgetésekben, hogy kinek mennyi ideje volt és mire. Kronosz és kairosz. És hogy ők immár kiléptek a tér és idő koordinátái közül, a fizikai létből oda, ahol nincs már egyik sem – a földi értelemben. Ahogy a Jelenések könyvében megjelenő gigantikus angyal is elmennydörgi: Nem lesz többé idő!
Ezt a mennyei ígéretet, kijelentést olvasni lehet egyszerre felszabadító és félelmetes is.
Félelmetes, mert ez egy figyelmeztetés: egy napon – halálunkkor vagy az utolsó ítéletkor – véget ér e földi kairoszok lehetősége. Amit addig nem éltél meg, nem tettél meg, nem mondtál ki, nem döntöttél – többé már nem lehet. Amit végtelennek hittél, véget ér, ahogy József Attila fogalmaz Talán eltűnök egyszer című versében:
„Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek…”
De felszabadító is lehet, mert eljön a nap, hogy többé nem szorít az idő vasfoga, nem lesz mulandóság, beteljesül a békesség és elérkezik az örökkévalóság – és az lesz hajlékunk, az otthonunk. Ahogy Ézsaiás írja: „Nem a nap lesz többé nappali világosságod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed. Nem megy le többé napod, és holdad sem fogy el, mert az Úr lesz örök világosságod, és gyászod napjainak vége szakad.”
Szoktuk mondani, hogy nem lehet miénk a tegnap, mert már elmúlt és megváltoztathatatlan, legfeljebb tanulságul szolgálhat. És nem lehet miénk a holnap sem, mert még nincs itt, bárhogy is tervezünk. A most pillanata lehetne a miénk, ha meg tudnánk ragadni. Nos, képzeljünk el egy létet, amelyben csak ez a most van – és a miénk lehet…
