Az irodánk központi telefonja mellett ülök. Kevés annyira utálatos dolog van az életemben, mint az a vonal. Rendszeresen olyan hívásokat kapok rajta, ami nem oda, hanem a terjesztésre, vagy a központba, vagy máshova lenne illetékes, de mivel a hívók többsége idős, ő bizony megragadja az alkalmat és elmondja a bánatát – hosszan, Évától és Ádámtól – akkor is, ha az elején tisztázzuk, hogy nem vagyok illetékes. Ilyenkor megrabolva érzem magam és csak remélem, hogy a vonal túlvégén legalább okozott valami kis megértettségélményt, hogy végighallgattam az illetőt. A legabszurdabb hívásokban jogászt kerestem az illetőnek egy társasházi felújításban való póruljárás miatt, a másikban pedig ingyenes macskaivartalanítást kutattam, hogy megoldjam a lerázhatatlan hölgy baját. Mindezt a munkaidőmben, amiben nem ez a fő feladatom, viszont ha azzal csúszom, akkor csúszom a bölcsődéből is a gyerektől. Persze ezt a vonal túlvégén nem sejteni. „Ők csak figyelemre vágytak” – próbálom nyugtatni magam.
A figyelem az egyik legfontosabb erőforrás. Elképesztő sok csatornán keresztül elképesztő mennyiségű üzenet zúdul ránk. Ugyanazért a figyelemért, az enyémért és a tiédért küzd a Disney, a Youtube, az újság, a hirdetés, és egyre többször állnak emögött tudatosan megtervezett, lehetőleg függőség felé vivő folyamatok, és egyre inkább emelik az ingerküszöbünket. Milyen álságos, hogy a Netflixen folyhat bármely testnedv, de elvinni a gyermeked egy disznóvágásra, az bezzeg abúzus a mai világban. – Ez az ökoszisztéma még mindig gyorsulást mutat – mondja a Brain Bar „Mi a kérdés” című podcastjában Guld Ádám. – Bizonyos médiateoretikusok azt fejtegetik, hogy van-e jogunk a saját figyelmünk birtoklásához, vagy pár év múlva jogi védelem alá kell venni, hogy ne zsákmányolják ki az emberek figyelmét. Ingyen tartalom nincs, az ember az idejével, a figyelmével fizet, és dolgozik közben a beágyazott reklám, a kampány, az üzenet.
Folyik a harc a figyelmünkért. Cégek adnak botrányos összegeket azért, hogy a videólejátszásunkat megszakítva elénk kerülhessen a reklámjuk, vagy a sorozatunk közepén, vagy épp a telefonunkon hívjanak és tegyenek személyre szóló ajánlatot. Dúl a harc a figyelmünkért.
Közben a prédikátor a kiürült templomban szidja a meg nem érkezőket annak a kettőnek, akit még az önostorzás iránti vágy ott tart a padban.
Valljuk be, az üzenetünk nem tartja, nem tarthatja a szintet a figyelmünkért vívott háborúban az ellenfeleink erejével. Az örömhír nem elég véres, nem elég szexualizált, nem elég színes, nem elég botrányos. És bármennyire is bennem van a koromnak való megfelelés vágya, ki kell mondjam: nem is dolgunk, hogy azzá tegyük. Nem kell átnarrálni az evangéliumot, hogy ütősebb legyen. Üt az eléggé, amikor sajáttá lesz.
Viszont gyülekezeti alkalmak tartójaként, óraadóként, házicsoporton megszólalóként ebben a háborúban a legtöbb, amit tehetünk, hogy a másik figyelmét végtelenül megtiszteljük azzal, hogy nem lopjuk az idejét. A megszólalásainkkal nem közhelyeket puffogtatunk, hanem Krisztus központúak és személyesek vagyunk, igyekszünk gazdagítani a másik életét. Mert így lehet a Krisztus-esemény bárki életének legfőbb üzenete és történése, és ütösebb, mint a legjobban megkonstruált toplistás film.
Gyülekezeti tagként pedig érdemes úgy gondolnunk a figyelmünkre, mint amivel adakozunk is amellett, hogy lelki megfrissülést keresünk. Az elcsendesedés egy fajta böjt is: a minden más kikapcsolása, vagy épp be nem kapcsolása. Átadott, odaadott figyelem.
