Talán 3 éves volt a kislányunk, amikor először vittük el a fővárosi állatkertbe. Aki járt már ott, tudja, hogy van egy nagy faragott krokodil, aminek a nyitott szájába előszeretettel fekszenek be a gyerekek. A sok állat megnézése után egy kis felüdülést jelent a játszótéren való rohangálás. Egyszer csak egy anyuka hangosan rászólt gyerekére: „Vigyázz! Oda ne menj! Homokos lesz a cipőd.” Férjemmel először a mezítlábas, maszatos gyerekünkre néztünk majd egymásra, és cinkos mosolyt váltottunk.
Nem tartozunk azok közé a szülők közé, akik a legapróbb porszemtől is óvják gyereküket. Persze féltjük, de igyekszünk a mi kis egykénk és saját magunk komfortzónáját is feszegetni. Minden évben van egy bátorság próbánk, amivel kicsit túl tudunk lépni megszokott önmagunkon. Közös kalandpark, óriáskerék, hasonlók. Nem extrém dolgok, de annak, aki tériszonyos, vagy a hogy a lányom mondja, „téluszonyos” igenis nagy adrenalin löket. Kell hozzá a bátorság és egy jó nagy adag külső motiváció.
Többek között erre való a szülő, úgy hiszem. Motiválni a gyermeket, hogy túl tudjon nőni önmagán. Ehhez viszont nekünk, szülőknek engedni kell őket felnőni. Nem lökni, nem visszahúzni, egyszerűen csak engedni. Apró mezsgye ez, amit egy élethosszig tanulunk bejárni, de szükséges. Jó lenne mindentől megóvni, hogy egy könnycseppet se ejtsen fájdalmában, de kinek jó igazán? Jó lenne, ha lenne annyi erőnk, hogy helyette is megharcoljuk a nehézségeket, de kinek nőne az önértékelése valójában? Gyorsan meg tudjuk oldani helyette a matek házit, de mit tanul így belőle? Milyen jó lenne, ha nem követné el azokat a hibákat, amiket mi elkövettünk, de fejlődhet-e kihívások nélkül? Ha őszintén válaszolunk ezekre a kérdésekre, azt hiszem tudjuk, mi a helyes út. Az pedig nem feltétlenül a gyorsabb vagy könnyebb út.
Erről bizonyosodtam meg újra augusztus első hetén, amikor a győrszemerei hittanos táborozókkal elmentünk a cseszneki via ferratara. Nagy izgatottsággal, aggodalommal és félelemmel öltöttük magunkra a védő és mászó felszerelést. Míg egyesek úgy érezték, végre eljött az ő idejük, mások hirtelen mély vízbe kerültek. Körmüket rágva vívódtak magukkal. „Menjek? Ne menjek? Meg tudom csinálni? Nem tudom megcsinálni!” Nem mondom, hogy nem kellett noszogatni senkit, de amikor megindult a csapat, azt hiszem mindannyian megéreztük, ez valami olyan alkalom lesz, ami átformálja addigi valónkat. Szemeinket a hegyekre szegezve kerestük a következő lépést, kapaszkodtunk a kötélbe, mélyedésekbe, hogy megküzdjünk és megtartsuk magunkat a következő lépésig. Nagy tanulságokat hordoz magában egy ilyen mászás. Fontos felismerések születtek magunkkal kapcsolatban. „Ha ezt meg tudtam csinálni, akkor már bármit!” És mennyi akadályt kell legyőzni míg felnőnek. Mennyi konfliktusban kell kibírni és megtartani önmagukat. Mennyi kudarc éri őket, amíg elérik céljaikat. Ha elvesszük tőlük az ilyen lehetőségeket túlféltve őket, megnehezítjük a későbbi életben való boldogulásukat. Pedig pont ezt szeretnénk, hogy boldogok legyenek.
Úgy hiszem, a hitünkkel kapcsolatban sincs ez másként. Sokszor kérjük Istent, hogy emeljen ki egy feszült helyzetből, oldja meg helyettünk, ami nehéz. De mint jóságos és bölcs Atya, engedi, hadd tapasztaljuk meg, valójában mire vagyunk képesek és mekkora erő van bennünk. Nem olvasom a Szentírásban, hogy állj hátrébb, majd én megoldom helyetted! De minden napra elegendő alkalommal ismétli: veled vagyok! Még Mózesnek is le kellett sújtani a botjával a tengerre a nagy szél ellenére. Neki is aktívan ki kellett vennie a részét a szorongattatásban, a menekülésben, a reménytelen pillanatokban. És, ha megfigyeljük, Isten rendre embereken keresztül cselekszik, üzen, és az emberré lett Jézuson keresztül vált meg bennünket.
Nem spórolhatjuk meg tehát egyéni életutunk beteljesítését, és nincs jogosultságunk elvenni ezt a lehetőséget másoktól sem. Legyen az felnőtt vagy gyermek. Felnőtt életünk velejárója a felelősségvállalás tetteinkért, szavainkért. Ahogy felnőtt hitünk velejárója, hogy a nehézségeket nem áttolni szeretnénk Istenre, mondván oldd meg magad, úgyis hatalmas vagy. Belé kapaszkodva harcoljuk meg a testet lelket nemesítő harcot így jutva fel a csúcsra, ég és föld közé, hogy sugárzó arccal visszatérve látszódjék rajtunk az a mennyei boldogság, amire minden időben vágyunk.
Engedd felnőni hát gyermeked, hited, saját magad! Engedd, hogy Isten ereje rajta és rajtad keresztül megmutatkozzon!
