Eddig úgy szólt a kötelező narratíva a háborúról, hogy ki kellett mondani: Oroszország az egyoldalú agresszor, s aki akárcsak halvány utalást tett arra, hogy a képlet azért nem ilyen egyszerű, netán a NATO keleti terjeszkedésének is köze van hozzá, az minimum le lett hurrogva, meg lett bélyegezve, s azonnal kiírta magát a szalonképes nyugati „értékközösség”-ből. Így született meg a politikailag korrekt beszédmód a háborúról mint a jó és a rossz harcáról, amelyben természetesen a NATO a jó, s mindenkinek, aki a kötelékébe tartozik, erkölcsi kötelessége a jó oldalára állni, még akkor is, ha amúgy a saját jól felfogott érdekével megy is szembe.
Erre jön Ferenc pápa, akit akárhogyan is, a világ egyik legfontosabb véleményformálójának kell tekinteni, s nemhogy árnyalja a végletekig leegyszerűsített, kötelezővé tett beszédet a jó és rossz harcáról, hanem egyenesen szembe megy vele. Kijelentette, hogy a „NATO rátörte az ajtót Putyinra”.
Teljesen mindegy, hogy Ferenc pápát milyen konkrét ok motiválta. Okkal feltételezhető, hogy pontosan tisztában van nyilatkozatának súlyával, azzal a várható következménnyel, hogy a háborúról eddig szóló nyugati, egységesnek tűnő narratíva súlyos kritikát szenvedett, s ezentúl igenis kérdésessé válik, meddig lehet még fenntartani a jó és a rossz harcáról szóló dualista erkölcsi lózungot.
Jöhetnek most az értelmezések. Az én értelmezésem az, hogy Ferenc pápa mondata felszínre hozta az amúgy a mélyben már meglévő általános nyugtalanságot arról, hogy ez a jó és a rossz harcáról szóló kötelező erkölcsi mese, nemhogy a béke irányába terelné a világot, hanem jelenkorunk legsúlyosabb katasztrófájába.
Ferenc pápa nyilatkozata egycsapásra megváltoztatta a háborúról szóló eddigi beszédmódot, nem lehet szó nélkül elmenni mellette, s ez a sablonos dualizmust meghaladó keresztény józanság, ti., hogy a történelem nem a „jó” és a „rossz” emberek harcának a színtere, kell ahhoz, hogy a világ végre kijózanodjon a háború okozta hiszteroid állapotából.
(Fotó: MTI/EPA/ANSA/Giuseppe Lami)
