Megéled

Szomorú beszélgetés

Mik a hírek otthonról? Ezt kérdeztem több kárpátaljai családtól is az elmúlt napokban. Van szófukar, és van, aki történeteket mesél. De mindegyikük válaszában szomorúság, lemondás, bizonytalanság.

Van, aki csak ennyit mond:
„Most már bejelentkeztünk ide.”
„Nem megyünk már haza. Nincs hová.”
„Csak az öregek maradnak, mert az öreg fát nem lehet átültetni.”

Van, aki bővebben mesél:
„Hazamentünk a gyerekekkel, de szeptembertől már a nőket sem fogják kiengedni a határon. Nem tudunk többet menni. A férjem, nem is tud hazalátogatni, mert katonaszökevényként fognák meg. Pedig már a háború előtti években eljött dolgozni. A lányomnak mondtam, hogy itt kell iskolába járnia. Nagyon rosszul esett neki. Amikor hazaértünk, azt látta, hogy a barátai, ismerősei sincsenek otthon, és nem is lesznek. Akkor értette meg, hogy nincs is más választása, mint itt járjon iskolába.”

„Hazamentünk, és kiderült, hogy eladták a földünk java részét. Kisajátította a tanács (önkormányzat, nem emlékszem pontosan hogy mondta), és eladta valami vállalkozónak. Azt mondták, hogy ezt mi már vissza nem kapjuk. De nincs kárpótlás sem. Nem jár, mert elmentünk innen. Ne ugráljunk, mert úgyis hiába.”

„Nincs hova visszamennünk. Befogadtuk a falvakba a menekülteket. Az otthoniak mesélik, hogy a tanács emberei járnak házról házra, hogy melyik ház üres. Leverik a lakatot és beköltöztetik a menekülteket. Azt mondják, hogy az itt lakók, főleg magyarok házairól van szó, úgyse használják. Az iskolába is laktak, de azt tönkretették. Mikor el kellett hagyniuk az iskolát, mindent széttörtek, telefirkáltak. Menjetek el magyarok, mert ez a mi földünk! Halál a magyarokra! Meg ilyeneket. Ide menjünk vissza? Ahol elveszik a házainkat és tönkreteszik a középületeket azok, akiket befogadtunk.”

„Időnként részeges ukránok jönnek a faluba és randalíroznak. Mi meg félünk. Nem tudjuk mennyi fegyverük van. De ordítoznak, hogy halál a magyarokra. A lányok félnek kimenni az utcára, mert erőszak fenyegeti őket. De a férfiak se mennek, mert verekedősek, és könnyen támadnak.”

„Amikor hazamentünk, gyógyszertárba kellett mennem. Csak ukrán szót hallottam ott, ahol eddig a magyar szó volt. Keveset tudok ukránul, soha nem volt rá szükség. Szinte meg se mertem szólalni. Megvártam, amíg elmennek a patikából, akkor kezdtem el ukránul kérdezni a gyógyszerészt. Ő pedig mondta nekem, hogy nyugodtan beszéljek magyarul. Ukrán volt, de érti jól, mert itt nőtt fel. Nagyon sajnálja, hogy ez történik.”

Nyilván ez egy szelete a valóságnak, de nem elhanyagolható szelete. Talán éppen egy kis nép végnapjainak vagyunk tanúi Kárpátalján. Akik történetesen mi vagyunk. Az orosz-ukrán háború hatása ez. Bár a háború előtt is ez volt a tendencia, csak most már az ukrán nacionalizmus megtalálta az ürügyet is hozzá, hogy Kárpátalját magyartalanítsa. Mint áldozati szerepben lévőt, a nyugati liberális kapitalisták nem fogják kérdőre vonni senki más életjogáért. Sőt az Európai Unió kettős mércéjébe belefér a kisebbségek védelme, de a magyar kisebbségek üldözése is.

Nemrégiben a Sziget fesztiválon egy ukrán énekesnő Putyin és Orbán képek tépésével demonstrált, mert szerinte ők Ukrajna elleni háború felelősei. Mindezt Magyarországon, ahol fellép, és amely ország bár fegyveres segítséget nem, de azon túl minden humanitárius segítséget megadott, amit csak tudott az Ukrajnában élőknek és menekülteknek. Ukránoknak és magyaroknak egyaránt.

Mennyire igazolható a magyarok ellen elkövetett ukrán atrocitás azzal, hogy őket, ukránokat is bántják.

(Fotó: Lisa Runnels, Pixabay)

A szerző

Írások

Soós Szilárd a nevem. Református lelkész vagyok. Mivel a „nincsen benne állandóság” világhoz tartozom, örök változás. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” 1 Korinthus 13, 11-12