Megéled

Szánom-bánom

Sajnos ismét elment az egyik gépész tanárom, megtért a Teremtőhöz.  Én sajnos nem lehettem ott a búcsúztatóján, mert a távolság nagy úr, de ma is velem vannak intelmei és tanításai. Isten nyugosztaljon, Halász Tanár úr! Eszembe jutnak emlékképek az iskolai időből: pl. Rudi bácsi utasítása a „cseresznye piros” izzításról, vagy a műszaki rajz órán gyakran hallott „Vezetem a kezemet!” utasítás. Visszacseng a fülembe még most is a tanári kar és az egyes tanárok jelmondata: „Nem kötelező ide járni!” vagy „Én azért vagyok, hogy magukat kigolyózzam innen.” Akkor nem esett jól ez a szigor, de most már tudom és belátom, hogy volt értelme. Ugyanis a felszíni szigor alatt mély, belső szeretet munkálkodott bennük. Azért követeltek tőlünk többet, mert jobban szerettek bennünket annál, hogy hagyjanak elkallódni.

Szinte látom tanáraim arcát, hogy milyen tekintettel néznek le rám most is, és én egyre kisebb és kisebb leszek, miközben a füleim szép cékla pirossá válnak. Hallom is a mondatukat: Hát, te meg mit műveltél, te…?

Na, de mit is tettem? Gépész létemre megtankoltam a diesel autómat 95-ös benzinnel. Ami, ne szépítsük, főbűn a motor ellen. Persze lehet kifogást találni bőven, hogy siettem, meg hogy felváltva használok diesel és benzines autót. Meg hogy a hatósági árazás miatt is változatos, kicsit néha már kaotikus a benzinkutak kínálata, hogy melyik töltőből jön a védett árú, és melyikből a piaci áras üzemanyag. Az ellenőrző rendszer is „remekül” működött, mivel a kedvezményes tankoláshoz be kellett olvasni a forgalmi engedély vonalkódját, és a rendszer nem dobta ki, hogy ez egy diesel autó, én pedig benzinre kérem a kedvezményt. De ezek a körülmények az én felelősségemet nem annulálják.

Az eset után félreálltam, hogy majd én otthon orvosolom a problémát, és már kezdtem is bagatellizálni a bajt. Hazahúzzuk a kocsit, otthon majd leengedem a tankból az üzemanyagot, kitisztítom a szűrőket, átmosom a rendszert, és kész is vagyok. Sajnos ez a leggyakoribb emberi reakció, hogy azonnal menti magát a bűnös, és kezdi elsikálni a tettét, amit pedig mégsem lehet olyan egyszerűen. Mea culpa, mea culpa… (Én vétkem, én vétkem…)

A szerelés közben már kezdett eszembe jutni egyesével a gyártó és tervező népes rokonsága. Mert a jármű tervezésénél a fő szempont az volt, hogy a tankból illegálisan ne lehessen kivenni/elvinni az üzemanyagot. Nem is terveztek ezért leeresztő csavart a tankra, pedig a kondenzvizet még nem tiltották ki a fizikából, amit ugyanitt lehetne leengedni. Slaggal sem lehetett leszívni a tankot, mivel a tervezői előrelátás igazi szlalom pályát készített az üzemanyagnak. Tehát nagyobb műhely és több szerszám kell hozzá, ahol már több eszköz áll rendelkezésre a hibát orvosolni.

Eszembe jutott egy történet, melyet nemrég hallottam. Az elmondás szerint az ünnepelt kapott egy szép tortát. A torta 24 szeletesre volt tervezve, de a készítője nem jelölte ki az egyes szeletek nagyságát, hanem rábízta ezt a feladatot a szeletelőre. Az ünnepeltre várt, hogy a saját belátása szerint ossza el a tortát a megjelentek között. Ő, miután kicsit gondolkodott, lendületesen nekilátott a feladatnak. Egy nagy szeletet kapott a bankos, mert éppen kölcsönre volt szüksége. De az autókereskedő se nagyon maradhatott le, mert már ideje lesz lecserélni a régi verdát. A torta természetesen nem volt végtelen ezért egyre vékonyodtak a szeletek. A családtagoknak, barátoknak, a házastársnak már-már szinte csak átlátszóak jutottak. A nagy számolás és méricskélés után végül neki is maradt egy apró szeletecske, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, kellően önelégülten ült le a helyére. A tortából mindenkinek jutott, feladat megoldva.
Ekkor szólnak neki, hogy az asztal végén mégis valaki kimaradt. De az ünnepelt úgy csinált, mint aki nem is hallotta, hogy valami nincs rendben, és arra se nézett. Azonban az ott ülők sem hagyták annyiban a dolgot, újra szóltak neki, ugyanis kiderült, hogy pont az nem kapott a tortából, aki magát a tortát hozta.
Az Úr minden nap megajándékoz bennünket egy 24 szeletes tortával és rajtunk áll, hogyan is osztjuk el. A nagy rohanásban, önmagunk glóriájának fényezése közben hajlamosak vagyunk sokszor elfelejteni, hogy kitől is kaptuk ezt az időt. Így az Úr kénytelen időnként hibáinkkal rákoppintani az orrunkra, hogy állj meg ember, gondolkozz el, hova rohansz. Állj meg és döntsd el, hogy hova is akarsz eljutni! Amin nincs rajta Isten áldása, az bukásra van ítélve. A magas lóról akkor és ott fogsz leesni, amikor legjobban dagad a melled az önelégültségtől, és amikor és ahol ezért a legnagyobb biztonságban, nyeregben érzed magad.

Az is nagy igazság, hogy a bajban látszik meg igazán emberi kapcsolataink igazi mélysége. Persze, ehhez kell az az őszinteség is, hogy felvállaljuk hibáinkat, nem keresünk rájuk állandóan mentségeket. Ez utóbbiak sokszor inkább csak a bűnösségünket súlyosbítják.
Én sem kerestem mentséget. És megkaptam a legnagyobb emberi felmentést, amit kaphatok.
„Én így is szeretlek téged! Hál’ Isten, hogy nem neked lett bajod!” – mondta az én drága feleségem.

Elesettségünkben látszik meg igazán az Úr nagysága, hogy sosem hagyja egyedül a bűnbánót.

A szerző

Írások

Mit is írjak magamról? Férj, apa, református... Ezek mind csak címkék és skatulyák. Hiszen minden ember "titok, idegenség, lidérces messze fény". Ha megtisztelsz és elolvasod az írásaimat, jobban megismersz általuk annál, mint amit most elmondhatok magamról. Előre is köszönöm a bizalmadat. Soli Deo Gloria.