Ahogy megyek előre az időben, egyre jobban zavar a vallásos fecsegés.
Sok fajtája van. Van például a hosszú, saját körmondataiba belevesző verbális dzsungel, az, ahová nem lehet követni a beszélőt – de sokszor ő sem talál ki. Aztán van a régieskedő, ahol a régi beszéd szépsége helyett valami áporodott üzenetpótlék marad. Aztán van a szikár biblicista, keményen nyomott hangsúlyokkal és módolt szünetekkel, viszont a nagy prédikátorok súlya nélkül. Ez csak néhány példa, sok fajtája van.
A fecsegés üres, még ha soknak és komolynak is látszik, ebben közös az összes. És ürességében mégis elveszi a teret attól, ami igazán fontos. Valódi igehirdetések, őszinte hálaadások, hitvallások helyett marad a vallásosra hangolt semmi, de legalább is nagyon kevés.
Aztán az is baj, hogy csak pazarolja az időt. Ha tényleg hirdeted az evangéliumot, azzal időt nyersz, és időt adsz – hisz az üzeneted az örökről szól. A fecsegő csak rabolja a hallgatója idejét és ez akkor is így van, ha Biblia van a kezében vagy református szimbólum a gomblyukában.
Az egyházias mellébeszélésben nincs munka, csak akrobatika, amit persze gyakorolni is kell, igen. De a valódi munkát megússza az, aki szól, nem izzad bele abba, hogy aki hallgat, értsen is. Nincs benne a tolmács verejtéke.
De a legnagyobb bűn, hogy a szentet, a szent szavakat használja. Barth írja a Kis dogmatikában: „A hit nyelve a nyilvános bizonyságtétel nyelve, amelyen mint keresztyének szükségszerűen szólunk, éppen ezért elkerülhetetlenül, mindenképpen és egészen egyszerűen a Biblia nyelve lesz, a héber és görög Biblia és fordításainak nyelve, a keresztyén hagyomány nyelve, az a nyelv, amelynek gondolati, fogalmi és eszmei formáiban a keresztyén egyház az évszázadok folyamán megszerezte, megvédte és megmagyarázta a maga ismeretét. Van egy specifikus egyházi nyelv. Ez rendben is van.” A vallásoskodó üresség, amelyik csak takarózik a hitvallás nyelvével, amit hallva csak marad a helyén a hallgató vagy távozik, de nem közeledik, na az a beszéd bűn. A fecsegésből is meg kell térni.
Az emberek nem kíváncsiak erre. Még ha vannak megtévedt rajongók, ők csak a kisebbség. A kívülről jött hallgatók úgyis elfáradnak és elmennek. Az eddig is hozzánk tartozók pedig elfáradnak és belefásulnak. Igehirdetésre van szükség meg hiteles magyarázatra, önazonos bizonyságtételre, nem ezeknek látszó egyházias szemfényvesztésre.
A hitvallás születik, történik, a vallásos fecsegés csak le lesz tudva. Az igehirdetés Jézushoz vonz, körülötte kering, az egyháziasan üres szó az egot mutatja fel, mint egy fekete lyukat, ami beszippant. A bizonyságtételnek visszhangja van, a vallásos fecsegés csak zaj. És ez leírva is így marad.
Ahogy megyek előre egyre jobban zavar, egyre jobban dühít. És igen, saját magamban is dühít, velem is megtörténik. Mert van, hogy „megúszom” a küzdelmet, a belegondolást, az imádságot, aztán ami lesz, csak vallásos fecsegés, üres beszéd. Amiért kár volt, mindenkinek volt jobb dolga.
Többet érdemelnek azok, akik hallgatnak, olvasnak minket, többet érdemel az egyházunk, Istenről nem is beszélve.
Válság idején végképp nem engedhetjük meg. De mit tudunk tenni? Imádkozni, figyelmeztetni egymást? Magunkba szállni? Mit lehet tenni? Hogy gyomláljunk, mit tegyünk?
Tényleg érdekel, szerinted mi lenne a megoldás, hogy többet szóljunk, mint fecsegjünk?
