Valamikor régen hallottam, hogy egy nő két dolgot képes megtenni mindenáron. Hogy legyen gyereke vagy hogy ne legyen gyereke. Legyen szó magzatelhajtásról vagy lombikprogramról, nem marad indulatok nélkül egyik téma sem. Viszont annak tudatában kell mindig megvitatni ezeket a fontos bioetikai kérdéseket, hogy tisztában vagyunk az emberélet szövevényességével és hogy az egyes esetek sokkal árnyaltabbak annál, mintsem feketén fehéren jelentsünk ki elhamarkodott mondatokat róluk. Nem mondhatom ki nagy általánosságban a lombikprogramról vagy az abortuszról, hogy jó vagy rossz. Ha csak ennyit teszek, mondok valamit ex cathedra, de ha csak ennyiben marad, nem arra ad magyarázatot, hogy miért nevezem helyesnek vagy helytelennek ezeket, hanem az ítélkező hangra erősít rá. És minden jóindulat ellenére annyi lesz csupán a konklúzió, hogy aki ennyire szélsőségekben tud csak gondolkozni, nem érti a dilemmát, soha nem volt igazán érintett egyikben sem. Akkor meg miért szól bele? Miért mond bármit is, vagy hoz döntéseket?
Az a nő, aki már várt rettegve a teszteredményre, tudja, miről beszélek. Sóvárgás és félelem vegyes érzése keveredik, ha már régóta vágyott gyermek megfoganását reméli. Ugye most sikerül? Ugye minket is megáld az Úr? Ugye lehetek anya végre? Rengeteg félelem, aggodalom és még több önértékelési kérdés kerül elő ilyenkor. Ha negatív a teszt és nem jön a gyerek, minden hónapban, minden sikertelen beültetés után mély gyász és fájdalom marcangolja. A nő szívhangja szomorúság és csalódás. Egész létének megkérdőjelezése. Hát milyen nő az, aki nem tud egy gyereket szülni? Művészi fokon tudja bántani magát egy nő ilyen és hasonló mondatokkal. Az még szörnyűbb, ha a környezete is ráerősít ezekre a hangokra. Szívhangját, mindennapos küszködését alig érzékelik páran, de keresi éjt nappallá téve a megfoganás lehetőségét. És melyik nő az közületek, aki, ha hosszú ideje vágyik rá és ugyan halvány esélyét látja, de látja a gyermekáldásnak, nem ragadja meg?
És az a nő is érti ezeket a szavakat, aki rettegve várta a teszteredményt és nem kívánt terhességgel szembesült. Ez pedig nem olyan, mint egy nátha vagy valami lábfájás. Nem múlik csak úgy el. Annyi minden van a mögött, hogy egy nő azt mondja, nem tud örülni, inkább átoknak éli meg, mint áldásnak ezt a helyzetet. Ennek a nőnek a szívhangja a kétségbeesés és a legterhesebb állapot. Egy hirtelen rászakadt kutyaszorító, amiből valahogy ki kell szabadulni. Ezer és egy oka van annak, hogy úgy dönt, nem akarja, nem tudja kihordani a magzatot. Lehet az egészségügyi vagy egzisztenciális indok, esetleg erőszak áldozata lett. És melyik nő az közületek, aki, ha úgy fogan gyereket, hogy lehetetlennek látja a világra hozatalát, ne gondolná végig a magzatelhajtás legális, de akár illegális lehetőségét?
Olyan könnyen mondjuk egy állapotra, hogy jó vagy rossz! De ez csupán addig tart, amíg húsbavágó lesz a saját érintettségünk. Amikor velünk történik, hirtelen feloldódnak ezek a szavak a korábban ismételt mondatokkal és reakciókkal együtt. Eltűnik minden más kapaszkodó, és az egyetlen cél a gyermek léte vagy nemléte lesz.
Amikor 22 éves voltam, várandós lettem a lányommal. A több mint kiszolgáltatott helyzetemben a nőgyógyász megkérdezte: Meg akarja tartani? Felháborodtam a kérdésen. Sértő volt. Két éve férjnél voltam akkor már, egyetemi éveim kellős közepén. De tény, hogy egy fizetésből éltünk, hitellel a nyakunkon, sokszor kilátástalanul. Nem egy idilli családi állapot, amit éltünk, ha az egzisztenciális oldalát nézzük. Mondhattam volna, hogy nem időszerű, majd talán pár év múlva. De az én szívhangom akkor a felelősségvállaláson túl az ajándék elfogadása volt Istentől. Nem volt egyszerű élethelyzet ez sem, de mégis jóval könnyebb, mint sok millió nőé, aki küszködik az anyaság kérdésével.
Abban biztos vagyok, hogy a női szív olyan érzékeny és törékeny, hogy a leggyengédebb fuvallatra is reagál. Kell is, hogy ilyen bölcsője legyen annak a magzatnak, aki elindul az élet útján. De, ha a nő nem érzi biztonságban magát, nincs mellette az a férfi, aki mellett nőiessége teljesen kibontakozhat, mindig kérdés lesz számára a gyermekvállalás, anyaság. Nem csak a várandósság elején. Mindig. Tudom, nem valami feminista álláspont, de vállalom ezt az álláspontot. Kell, hogy legyen olyan férfi szívhang ebben a világban, mely a nő tiszteletéről, megbecsüléséről és csodálatáról szól. Mert igazán csak így tud nyitni az új élet átadása felé. Akkor meghallja azt a gyermeki szívhangot, akit ő maga is biztonsággal, erős kötődéssel tud szeretni és nevelni. Egyébiránt meg egy nagy érzelmi nyomássá válik csak a magzat szívhangja és kihangosított bűntudattá.
A dolog nyitja, bár elcsépeltnek tűnik, Isten szívhangja, vagyis a szeretet. Ez pedig nem csupán egy ösztön vagy érzelem, hanem narratíva is ebben az életben. Egy álláspont, ami szerint meghatározhatom az értékrendem, hogy mi az, ami ezen a kereten belül jónak mondható és az életet szolgálja, és mi az, ami az élet ellen van. Ha nem ugyanaz a narratíva, akkor elcsúsznak az olyan fogalmak is mint jó és rossz, ahogy óriási veszekedés lesz abortuszról, lombikprogramról, eutanáziáról, klónozásról, mesterséges intelligenciáról, de még a legalapvetőbb dolgokról is.
