A szív dobogjon, vagy ne dobogjon? Némuljon el, vagy ne némuljon el? Hallgassuk meg, vagy ne hallgassuk meg? Ki hallgassa meg, és ki ne? Némuljunk el, vagy ne némuljunk el? A kis szívnek legyünk pártfogói vagy ne legyünk? A nagy szívnek legyünk pártfogói vagy ne legyünk?
Aki azt gondolja, hogy igazságot tudunk tenni ebben a kérdésben, az téved. A szív kényes dolog. Ha másképpen dobog, ha zörög, ha meghasad, ha nem dobog többé. Ez mind a szívé. A szív mégiscsak az élet motorja. Egy ilyen motort nem könnyű kiismerni és szeretni, karbantartani. Van, akik mindent megtesznek, hogy dobogjon, és van, aki elhallgattatná örökre.
A szív az élet hangja. Olyan élet, amilyen. De mégis az életé. A szív az dobog, amíg csak teheti. Tádám-tádám-tádám- tádám- tádám-tádám- tádám- tádám-tádám- tádám. Három hónapig, egy évig, negyven, vagy kilencvennégy évig. Kinek mennyi adatik.
Hallgatja az anya a kis lét bizonyságát. Hallgatja a szerelmes belebódulva. Számolja az orvos a viziten. Feszülten méri a mentős a balesetnél. Ügyeli az altatóorvos, amikor beavatkozás van. A szívre figyelni kell. Mert a szív az élet bizonyossága, hangja, a létezés egyetlen értelmes visszajelzése, egyértelmű üzenete. Vagyok. Létezem.
Nem tudom máshoz hasonlítani, mint amikor Isten azt mondja Mózesnek, „Vagyok, aki vagyok. Leszek, aki leszek.” A szív hangja, a létezés hangja. Ki hallja meg? Ki hallgatja meg? Mózesek kellenek hozzá, meg Ábrahámok, Izsákok, Jákóbok, Nóék, Dánielek, Dávidok, Ézsaiások, Jeremiások, apostolok, diakónusok, megtérők, hitvallók.
A kis szív szól, dobog, kiabál. Vagyok, létezem! Örökkévaló vagyok az első dobbanástól az utolsóig. Egyedi és valós. Szerelmes madarak füttye, a bálnák óceánokat megreszkető éneke, a jég rianása, a vulkánok kitörő robaja, darazsak duruzsolása, tücskök ciripelése, denevérek ultrahangja, a világűr moraja, az univerzum egyetemes megegyezése. Egy hang a többi közt. Egy örökkévaló bátor hang.
A kis szív szól, és nem érdekli az, hogy ki mit gondol róla. Nem érdekli, hogy mit dönt felőle a jog. Nem érdekli, hogy mit ordítanak róla a civil szervezetek. Nem érdekli, hogy mit dönt felőle a hivatalosság. Nem érdekli, hogy mit gondol róla a közvélemény. Csak veri az ütemet, dobog és a szisztolés zörej küldi a lájkot, a hangulatjelet, hogy most jó vagy rossz.
Kinek kell meghallania? Kinek kell meghallgatnia? Hogyan lehetne ezt a kis bátor hangot kiragadni az univerzumból? Hogyan mondhatjuk azt, hogy csak egyvalakinek kell meghallania. Hát halljátok és hallgassátok, ti mind, akik élet letéteményeseinek gondoljátok magatokat. Mind halljátok és hallgassátok, ti mind, akiket anya szült, és akiknek adatott a lehetőség, hogy most is a saját önző szívhangotokat halljátok. Ne legyetek irigyek, ne féljetek ettől a kis szívhangtól. Ne féltsétek önző kis életeteket, mert a Teremtő szól benne, a teremtésé az. Ha a Teremtő rátok akarja bízni, mit válaszoltok?
Egy kis szívhangtól rettegtek? Ettől a szelíd, egyszeri, csöndes kis jószágtól? Mit fogtok érezni, mikor az univerzum Ura dobogtatja meg elméteket, lelketeket egyetlen kérdésével és állításával?
„Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.” Máté ev. 25, 45
(Az űr hangja: https://twitter.com/i/status/1561442514078314496)
