Halottak napja környékén érdemes kimenni a temetőkhöz. Szép látványban lehet része az embereknek. Főleg este. Minden csupa gyertyafény. Piros és fehér dobozkákban égnek a mécsek, vagy vibrálnak a ledek. Már akinek tetszik a sok kis lámpácska, és el tudja fogadni, hogy száz és száz test felett világítanak. Száz és száz hiányos, vagy beteljesült élet már porladó, elenyésző teste felett. Kis sírokban urnahamvak felett, koporsós földdombok felett, és kőkemény örökkévalóságnak épített, kripták koporsóiban sem feltétlenül gyorsan elenyésző testek felett. Ki tudja, hogy mennyi tragédiát, gyűlöletet, és mennyi örömet, feledhetetlen napot rejtenek ezek a sírok. Mit fedtek be a halál után. Milyen családi kapcsolatok estek szét, vagy lettek erősebbek a temetés után.
Olvassuk a feliratokat is. Idézetek, vagy csak a nevek szerepelnek a köveken, fácskákon, lapocskákon. Van Ige, esetleg egyéb bölcsesség, és néha humor.
Eszembe jut az a kedves történet, amikor az unokák kérdezik a nagyapát, hogy milyen temetést szeretne. Hamvasztást vagy koporsósat? A nagyapa kedvesen válaszolja nekik, hogy lepjetek meg.
Amivel nem tudok egyetérteni a mostani gondolkodásommal az az, hogy időnként a nőknek nem leánykori nevét írják ki, hanem azt pl., hogy Bíbor Jácintné. Szép az egymáshoz tartozás ilyen kifejezése, de az egy sír is jelent valamit.
A másik, amit nehéz megemésztenem, hogy valakik megcsináltatják a sírjukat, rávésetik a nevüket, de még az elhalálozás időpontja nincs rajta. Viszont ilyenkor még friss virág is virít, és gyertya is világol a sírjukon. Megépítették és kijárnak a saját sírjukhoz, nehogy megszólják őket, hogy elhanyagolt, vagy nem kellően megtisztelt.
Mostanában nagy változáson mennek keresztül a temetkezési szokások. A valamikor fát, mészkövet, kis márványlapocskákat, amelyet öntött betonra, műkőre helyeztek, kezdik felváltani a komoly márvány síremlékek. Régebben is voltak a tehetősebbeknek márványoszlopaik. Ezek megsüllyednek, szél, víz hatására eldőlnek, és brutális súlyuk van. Ugyanezt öntött műkőből is megcsinálták. Azok meg az időjárás miatt még porladnak is.
Azok a kis gyülekezetek, akiknek temetőik vannak, de a gyülekezet lassan fogy, egyre nehezebben rendezik a sírokat. Egyre többen mondják fel, mondanak le a sírokról, otthagyva a munkát a temetőfenntartóknak, tulajdonosoknak. Addig sem kértek elég támogatást a fenntartáshoz, hogy értsük pénzt a víz, a fűnyírás, a szemétszállítás, a karbantartás és sírok szétszedése, a temető, mint park, csendes udvar, nyugalom helye költségeihez. De egyre nagyobb teher hárul rájuk.
Most kellett a gyülekezetünk presbitereinek is jó pár lemondott sírt kitakarítani. Nem sikerült. Két nap alatt három sírt tudtunk szétszedni. A műkőből öntött sírok alá olyan betontuskókat helyeztek, mintha atomtámadástól szeretnék megmenteni a halottaikat, vagy egy kisebb nyaralót is rá lehetne építeni. Olyan érzése van az embernek, hogy tényleg az örökkévalóságnak akarnak építkezni. Tudom, hogy sírkövek súlya miatt kell megalapozni, mert süllyednek, eldőlnek. De ez így is megtörténik. Szomorú látvány, hogy átlagosan a második emberöltőre már nem lesz senki, aki itt emlékezne a halottaira. Még akkor sem, ha a faluban marad az unoka, vagy az unokaöccs, unokahúg és családjaik.
Ma már sokan milliós márványból állítanak emléket. Ez egy másik olyan kérdés, hogy miért. Volt olyan ember, aki megcsináltatta a sírját előre márványból, majd egy kis idő után lecseréltette a fedést két centivel vastagabb márványra, mert nem tetszett neki. Azután eltemették és senki nem látogatja. Lejár majd a sír, és nem lesz, aki megváltsa. Mi lesz a sírral, a márvánnyal, ha addig el nem lopják.
Amikor elmegyünk a temetőbe, jó, ha este megyünk, és sok szép gyertyafényt látunk. A tűz még ősi jelkép. A tábortűz és a fény, még az otthon melegére, a közösségre utal. Még nem felejtettünk el, még ott vagy szívünk otthonában.
De jó, ha tudjuk, hogy minden egyes sír lehet egy nagy jajkiáltás, bebetonozott, drága márvánnyal fedett lelkiismeret-furdalás is. Már közhely, hogy amit az életében sajnáltunk az elhunyttól, azt utána hiába akarjuk megadni, már nem lehet. Még megtehetjük, hogy az emlékére a szíve vágyott ügyeire adakozzunk inkább.
Egyszer egy kereskedő, talán gábor-cigánnyal beszélgettem. Kérdezte, hogy felteríthet-e egy szőnyeget a kerítésünkre eladás céljából. Persze, mondtam neki. Köszöni, mert nem mindenki engedi meg. Sokan lenézik mondta. Azután megegyeztünk, hogy mindegy hogy éltünk, milyen gazdagságban, vagy szegénységben. Mindegy, hogy milyen sírunk lesz, és az is hogy hol. Mindenki megkapja – ha megkapja – a maga két méter mély sírgödrét, és a többi nem számít. Ennyi az élet.
Ha belegondolok, hogy református keresztyén népünk is mennyire benne van ebben a sír mizériában. Pedig Kálvin is csak jeltelen sírt kért magának.
Az élőkben és halottakban nem sok közös van. Talán emlékek. A mi élő életünk és a halál utáni életünkben sem tudunk sok közöset felfedezni. Mi marad az emberből? Csak az marad, ami örök. Jézus Krisztus. Életünkben és halálunkban is csak az marad meg, hogy Jézus Krisztus a magáénak vall. Ezért ragaszkodunk hozzá. „Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.” Zsidókhoz írt levél 4, 14
Kányádi Sándor Távolodóban
távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat
(Borítókép: Hermann Kollinger from Pixabay
